Beney Zsuzsa emlékének
Nem a végső perc,
a rádöbbenés ideje,
hogy itt van már közel,
a lélek megtorpan,
kinek kezét fogja ég és föld határán?
Nevetséges lenne már a kérdés is,
a nyomorúságba belenövés kedvesebb-e,
a visszavonhatatlan mögött, önmagától
záródó súlyos bronzkapunál,
hol domborműves jelenetek kápráztatnak,
Vergilius énekével.
S az idő szántja a csendet, készíti a
porhanyós bölcsőt a jövőnek.
Tied volt a világ
Azért húzódtak a távolság kapui
sorban, hogy bárhová bemehess,
őr minek is állt volna,
az éjszaka csillagfénnyel volt tele,
toppanó léptek szárnyain érted el a
csodafurulyát, jutalmul az aranyszőrű
bárány követett árkon-bokron át,
a hetvennégyes troli árnyéka átsiklott
a mennyezeten minden este
s megállt, ha sípodba belefújtál,
a hetedik szoba kulcsát a nyakadban
hordtad, csak rajtad állt minden,
csak rajtad állt.
