„Az Úr közel van. Ne aggódjatok semmiért!”                                                                         Szent Pál (Fil. 4,4-5.) Az Úr közelTovább…

Nehezen tűröm az októbert. Impresszionisták és gerontológusok évada. Ez a sok szín-kelepce, a zöldből kibuggyanó sárga, a rejtekszürke s a fáradtvörös. Az átmenetek és megtorpanások. Mikor felszisszennek a kígyótojás-fényekben tobzódó álnok esték, és érzem: semmi vagyok. Idegeim higanyba mártva; mintha történne valami bennem, mintha rágást hallanék. Agysejtek halálugrása, önpusztító; értelmetlenTovább…

Az én térfelem A homogén fal velem szemben, ez a homogén akarat, hogy nem mondani mondatokat, hogy nem formálni szavakat. Más térfél van, hogy így beszélek, más térfél a hallgatásom, én fönt vagyok és mélyben vagyok, átüvöltök némaságon. Az én csöndem az én beszédem, talán szeret, ki hisz nekem, akárhogyTovább…

az ég szélén álltunk néztük a felhők gömbölyű hasát ez két hónapos lehet mint a zivataros ég istentől is terhes mondta egyikünk de nem mozgott a száj és az a kismadár ahogy leküzdve a légellenállást följebb szállt hogy magasabbról nézze dániát eszünkbe jutott a repülő a sínek és a vonatTovább…

az éjszaka villog a szemében ő meg villog az éjszakában más életek közé szorulva mindenkitől elhatárolódik mintha nem lenne köze semmihez mégis egy sötét utcába íródik velük otthon helyett ócska hotelekben lakik az egyedüllét öröméből kifosztva baseball-meccset néz és sört iszik másokkal kívülálló mindenütt a gyengék és a vesztesek közöttTovább…

legyen meg a te akaratod, a te országod a mi országunk mindennapi dalainkat add meg nekünk, hadd dudorásszunk testté lőn a szóban az ige igévé lesz a dalban a szó az elme éles, a lélek éhes igen, az ige az ennivaló a tévelygőkkel tartok, mert ott elkel a segítség velük,Tovább…

Férfiak, férfiak – sóhajtozott az öregasszony. Jóval túl volt a hatszázadik életévén, egyszerűen nem tudott meghalni. Talán az idő tette, talán a sok emlékezés, hogy inkább hasonlított szellemre, mint sem hús-vér emberre. Halandó asszonytársaiban csak nyomokban maradtak emberi vonások, máskülönben inkább madárra emlékeztettek. Testüket toll-szerű pihék borították. A szájuk egyTovább…

Szeretném az ablakon túli hazámat egy széles mozdulattal magamhoz ölelni, a mindenség kis darabját visszakapni[1]. Vágyom a teremtés bölcsőjébe, mikor még az ember-állatot nem rútította a rossz, nem keltek zsarnokok, silány poroszlók, türelmesen várta örök-ifjan, sárba gyúrt kis szikraként, mikor jut a mennyországba, és meg se próbálta mímelni Urát[2], JóTovább…

Mondjam el, milyen? Semmilyen. Azt mondod: Meghitt az alkony, Az ősz. Pedig csak fogy Az élet. Hideg És Sötét A csend. “Egy nappal, lásd, Rövidebb az élet.” Élünk-e Előtte még? Nyomorgunk, Küszködünk, Félünk. Apránként Fulladunk. Fogyunk, Mint a fény Meghittnek mondott Őszi alkonyon. Télen a táj Halott. Végtelen sírhant ATovább…

Lacikát mindenki szerette, a főnővér, az ápolók, az orvosok, az intézmény karbantartók, egyszer még a kórházigazgató is meglátogatta és úgy szólította, fiam. Az ablakkal szemben feküdt, a nyitott ég felé, mosolyán ébredt reggelente a nap. Lacika ágya előtt két kis székecske állt, az egyik a fehérköpenyesek helye volt, épp valamelyikTovább…