Az Apokalipszis négy lovasának nincsen hite és nincsen arca, csak végben végzetes hatalma, utat nyitva a pusztító patának. Halált, pestist ígér a Jelenések háborút és éhínséget az ének. Nyihogva tiportak rajtunk néhányszor, bűnt hozva, s kiszárítva okkal, rémisztve kénköves pokollal, minta nem volna elég, ami ránk forr. Most nincsenek azTovább…
Érdekek józan-hidegen, de bizonytalan vizeken sodródó sajkáján próbálkozik hitt vagy megjátszott szerelem; merül az önbecsapó habokig, ügyeskedve az önzés eltörött evezőjével; s játszva, hogy örök. Bekapjuk mind a süteményt, fogadva mint kancsal reményt, szolgáljuk önként, mert konok önös, feszítünk vitorlát: erényt, és hisszük, e mozdulat ösztönös, mert benne legszebb arcunkTovább…
Kezem melegétől meleg maradt halott kezed. Fogtam erősen, maradj velem, addig nem vagy szabad, míg élek, ne rejtőzz előlem. Te már messzi jártál a semmiben, és nem törölhetted le könnyem. Bennem vagy, s hogy elmentél, nem hiszem, nem válhatsz el tőlem ily könnyen. – Ha még siratlak, már csak magamat,Tovább…
tt a bénult lelkekben annyi gyilkos szándék, lincselő indulat, téboly, közöny kavarog és mulat, hogy kudarc róluk számot adni. Megalázottság forr, mióta nincs módunkban alázni másokat, vicsorgunk, hogy recsegnek a fogak, mi voltunk, eladtuk kilóra. A nemzet kínban nyögve fetreng, menekülve önmagába harap, ingoványra tereli torz harag, reményt, halk álmotTovább…
Ha a költő olyan szerencsés, hogy, mint mostanság, megöregszik, álltó nap vizslatja a testit: hol, mi szúr, ijedezve szemléz, s rögtön verset babrál bajáról, nem a köznek, csak unt magának, elfojtva a közlési vágyat, nyűgével morgolódva rámol. Készülve rakosgatja bugyrát, ne legyen gond, ha jön a mentő, de ha késik,Tovább…
Fajunk rostáltan méricskél, neki mi jó, mit diktál a rafinált evolúció. A hordában társa torkának esve primitív lényét sandán kicselezte terelt állatként, mint a többi, kit élelemként lehet ölni. Erőltetve követ-pattintó tudatát, kijelölt teret, egyelte saját faját. Pelyvaként ne rettenjen a haláltól, szüksége volt kreált istenre bárhol; földön nem lelt,Tovább…
Szívünkben szerelmünk sötét energia, összetart bennünket, mint párnát a ciha, de álságos, mint minden a szent létezésben, alig lettem s már törli az idő a léptem. Körbenézek, de nem látom, hol a határ, csak embertáj, mi körülölel, a határ, a fa, a szél, hulló szirom merengve játszik, de a végtelenTovább…
Sánta vágyam kerülget, Színezi, mosdatja az éjszakát, Mintha libbenne, érzi illatát, s ha van, akár terülhet. Megviselnek az álmok, leszólítanak így tört öregen, Áltatva magam, csak szövögetem, hátha mégis hiányzok. Őrültséget kerültem, bár több gyönyörű bogáncs rám ragadt a mindig fényes ifjú ég alatt, mert közéjük feküdtem. Kár volna mostTovább…
Amikor 1956 elején Sőtér István írót, irodalomtörténészt kinevezték művelődési miniszter- helyettesnek, a két mókamester író, Örkény István és Karinthy Ferenc járták a főváros üzleteit, és mindent kifogásolva azonnal kérték a panaszkönyvet, bejegyzésük alá Sőtér István nevét írták. Elmentek az egyik Tüzép-telepre is, ahol a szén szemrevételezése után rögtön kérték aTovább…
Elmesélem neked, most milyen a tavasz, mikor gyümölcsfák langyos szirma havaz, felébred, s boldogan futkos sok halk bogár, fény villan, s eloszlik a hajnali homály. Míg élek, itt leszel minden tavaszban, minden érted sírt, idéző szavamban. Min könnyen, szívesen léptél, hajlong a fű, s jó a hasznos tájba feledkezni, haTovább…
Sütik használatára vonatkozó szabályzat Designed using Magazine News Byte. Powered by WordPress.