Ár parttalan tér ömlik a szél a lomb szuszog dobog ragyog most cseppfolyós a mérhető locsog a most hunyt szem mögött a lomb mozog forog lobog és kavarog sodor a szél locsog susog kimos a most ahogy a boldog álom old fel hogy ne legyél   Szirom Örökké itt, aTovább…

Úgy sajog ez a vad tavasz, mint a letépett ragtapasz helyén a bőr, pedig beforrt a tél sebe: már burjánzik a fény fele a nyers gyönyör. Csak bizsereg, eltűnt a seb, egyre teltebb és fényesebb a test, új testet ölt, eső csorog a könny helyett, és örökléttel hiteget a vakTovább…

Itt mindenki csak döf és sose hátrál. Szarv ki szarv! Szúrj csak! Ne veszíts sosem! Ki gondolkodik, az meg, mint a nádszál: kételkedik. És ez is győzelem. A másik embert nézd, és ne az eszmét, mit lobogtatnak „néked és nekem”: bikának posztót, mielőtt ledöfnék. A részvét fontos, nem a győzelem.Tovább…

Járom a földszagú, sárszagú, csíráktól és madaraktól élénk berlini erdőt, leülök egy padra, bámulom a kivágott nyírfákat, az öreg, csupasz törzsek szelíd fehérsége messze világít a sárból. Tandori Dezsőre gondolok, mint annyiszor, de most kicsit másképp, hiszen tudom: ezt ő már nem nézheti meg újra, a nyolcvanegyedik ismétlést, a kitavaszodásTovább…

hidd el, már rég tudom, hogy jó tempóban haladok a megkezdett úton, mert testem eszköz, munkagép, s a hangom a zeném, az tart meg csak a szakadék imbolygó peremén, vigyázok, le nem zuhanok, élek, amíg lehet, mert vagyok az, aki vagyok, szeret, aki szeret, egyszerre óvott s kitakart valóság ésTovább…

Rakovszkyt olvasok, ha hinni akarok benne, hogy érdemes. Dehogy érdemes, csak lehet. Lehet, tehát kell. Folyóvíz a csapban, szer a tűben: a szétfolyó, amorf kiterjedés egy pontra szűkülve spriccel át a szövegen, hogy szétáradjon az olvasóban. A konyhában álltam, tizenhatévesen, kidobtam a kukába a csirkenyakat, és megforgattam a ragacsos tányértTovább…

Miklya Zsoltnak  Sötét üvegen kaparászik: nyomul, követel. Mindjárt éjfél. Kóbor lélek, síró kísértet – vagy csak a fenyő. Tőle féltél? Nem és igen. A nagy sötétség határán csak a vékony ablak. Angyal vagy szörny – ha tudna, jönne. De nem engeded. Így magad vagy. Fekete toll. Papír előtt ülsz. FehérrelTovább…

Tükörbe nézz, ott van az ördög: ez az arccsont, ez a szemöldök, az üveges üres tekintet, ami belülről figyel minket, fészket rakott a koponyában, tőle mozog a nyelv a szájban, nélküle a test összetört rög: tükörbe nézz, ott van az ördög. 2. Tükörbe nézel, ott van Isten: pórusaidban, sejtjeidben, csakTovább…

A belső mosoly nem beszél, csak szavak nélkül simogat, biztat, melegít, benned él, szívdobogással támogat, a belső mosoly jó meleg, jut másnak is, sosem fogy el, mindvégig ott marad veled, amíg lélegzel, nem hagy el, a belső mosoly ellazít, végigvezet az életen, minden kötelet elszakít, ha fojtogat a félelem, aTovább…

Tüllben forgok: látsz is, nem is. Táncom igaz, arcom hamis. Csalás vagyok: örök hűség. Irizáló sokszínűség. Hangom bűvöl: érzéki, lágy. Beleremegsz, ha rádkiált. Körülfonlak! Beborítlak! Karom ápol, óv és ringat. Rám mosolyogsz: végzek veled. Öleltelek? Csak képzeled. Szemem követ: te el nem mész! Tükröd vagyok: ne engem nézz. Mit kapniTovább…