Épp a hét napjait gyakoroltuk anyámmal, mikor vonat lihegve megállt Szombathelyen. Hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat, vasárnap… Ma péntek van, és közben diadalmasan bömböl a hangosbemondó: Szombathely állomás! Szombathely állomás! Dühösen felpattantam: ha péntek van, akkor hogy a csudába érkezhettünk meg Szombathelyre? Talán át kéne szállnunk egy másikTovább…

Saját számom a kijelzőmön. Éva hívja Évát. A mobiltelefonom talán hallucinál? Háborús sokk? Poszt-, transz-, szürreál? Meghalt valakim valahol, vagy én nem élek már? Biztonsági okokból adja meg azonosítószámát, utána lépjen ki a beszélgetésből! Felejtse el az egészet! Mint egy sötét, lebombázott várost elfoglalták az életemet? De nem. Csak azTovább…

Anya már megbánt engem. Velem sem lett a világ fényesebb. A tavasz kitartóbb, a vasárnap derűsebb, a szatyor, a teher, a mindennapi könnyebb. Nem érdemeltem meg, hogy. Mert nem igyekeztem. Isten csak egy ócska szó. Mint a viszlát, a jobbulást, a sok szerencsét, a hű, de jól nézel ki, angyalkám.Tovább…

Ne erőltessük, ami nem megy, legyintett az olasztanár. Karcsi megkönnyebbülten bólintott. Mi mást tehetett volna? Mire ő megfejti, hogy egy ige hányadik szám, hányadik személy, a többiek már a második vagy a harmadik mondatnál tartanak. Vágtatnak előre, közben csacsognak, trilláznak, csicseregnek, ő pedig közben zavartan hallgat. Na majd az angol.Tovább…

(„Azért jöttem, hogy megmentselek” Indiana Jones és az utolsó keresztes lovag) Tűzhányók, csapdák, barlangok – no, lám, a férfilélek. Mintha egy nagy költségvetésű, amerikai filmet bámulnék, mondjuk, az Indiana Jones XIV-et, ahol egy jóképű régészt kergetek az őserdőben. Mert van egy üzenetem. Mindig ugyanaz. Eltépheted, elolvashatod, megőrizheted. De én zokonTovább…

Nem löktek le a mozgólépcsőn. Ma sem. Pedig megtehették volna. Magányos nő, sok csomag, jó mulatság, férfimunka. Az áruházban is udvariasan szóltak: mutassa be, kérem, a máshol vásárolt árukat. És én bemutattam. Boldogan és udvariasan. Hisz akár meg is korbácsolhattak volna. Pofon, terpeszállás, gulág, anyámkínja. Mivel ilyen rendesek velem, nemTovább…

Nézze, tanárnő… vagy akárkicsoda, én értem, hogy maga barátságban van ezekkel a nagyfejekkel. Politikusok, költők, megmondók, hű de! Toszkán a lánghazán! Vagy lánghazában… Ne tessék kijavítani, mert nem érdekel! Engem be se engedtek a pszichiátriára, amikor haldoklott anyám. Pedig meglehet, ő is ide-oda kapdosott, rángatta az ápolónőket, kérdezgette, élek-e, ésTovább…

Kurva akartam lenni, amíg nem tudtam pontosan, hogy mit csinálnak. „Azok” a Magyar utcában álldogáltak. Öregek voltak, talán mind kiszolgálták már az I. világháborúba induló katonákat. Rettentő kövéren, feszes mackónadrágban ácsorogtak a szuvas fogakhoz hasonló, Magyar utcai házak kapujában. Vártak. Mindig csak vártak. Mást nem is csináltak. Híztak és ácsorogtak.Tovább…

Ülünk a rendelőintézetben. Hidegem van, mondja egy nő. Először azt hiszem, nem is magyar anyanyelvű. Hidegem van, hidegem van, ismételgeti. Pocsék ez a május, de most épp meleg van, tűz a napfény az üvegtáblákon keresztül. Persze nincs szavunk arra, mikor a hidegség belülről árad, mikor rettegsz, mikor teljesen egyedül vagy.Tovább…

Én szeretek mindent túlbeszélni. A bűnt is. Hisz mi másért tanultam annyi poszthumán kritikai posztrelatív őrületet? Legalább tudom, hálás a boci, ha a kedvemért hamburger lehet. És hálás az ellenségem is, aki tőlem megtudhatja az igazságot. Kiköphetném vagy lenyelhetném őt is, de inkább túlbeszélem… Bele a legsárgább földbe, és utánaTovább…