magamra fordítom
a kulcsot
utcasár ne löttyenjen a cipőmre
ne lássam a bolond-világ fülében
a frászkarikát
nincs iránytűm, mi irányt mutat
meztelen is világít
műszerem mi a gőzt a sértett jót
és a füstöt a csábító rosszat
szétválasztva jelzi
mit ér a tűz, ha nem éget
a szurokfekete dolgok halmaza
mit érnek könyv nélkül a betűk
a költők kontár szörnyűségei
semmi sem lesz úgy mint régen
haladvány szerint sokasodnak
átsöpörnek rajtunk a szavak
mint három az egy
tasakban kapod keverve
a durva sikolyt, a véreset, a kopottat
és olvasnod kell
mit eléd löttyint az internet-négyzet
a gyapjas undort
nyelned fuldokolva
míg rád nem dől
merev síkokban a örök tükör
Algernon
Szeretnék butaságom
labirintusából végleg kikerülni,
és a fényre ébredve,
az ész nyers fuvallatán
madár gyanánt repülni,
szófogadó gyermekből
alázatos felnőtté válni,
letérdelve befogadni
a vágyba szálló verseket,
az emberi hangra írt betűket,
a rímelő hanyag szavakat..[1]
Az áradó zenét!
Azt mondják
lehetek olyan okos, mint Te,
csak engednem kell, hogy
száz szennyes órámat eltörölve,
álom-életem után
örömmel várjam a nyakdíszt,
a villanyütés csókjait.
De nehéz elfogadni,
hogy ezentúl én ne én legyek.
Van aki akar, van aki enged.
Hittem
anyag és szellem
sziámi ikerként foglyai egymásnak,
és az értelem szablyaéle
európai cifra világunkban is
megmarad.
Kívántam a részegítő érzést,
mikor gondolataim
a féltekék ránc-hajlatain,
az igazság-mámorában szabadon futhatnak,
de halántékom
duzzadt vér-erei hasztalan erőlködtek,
a józan ész utáni éhségemet
nem enyhíthették versekbe szőtt emlékeim.
Földrészünk nem középpont többé,
fénye sincs már,
ahogy Glóbuszunknak is csak
a robotos mozgása marad örök,
értelmünk sötétbe zárva
kört körre hiába ró,
boldogtalan-sorvad.
Tolong zsarnokok mezéből[2]az ostobaság.
Sok jelmeze van.
Az ész, akár a szépség, ma futó veszélyforrás.
Butáknak és csúnyáknak áll a szivárványzászló.
Amit leírok hiába magyarázom.
Ha a szellem-alkonyán
a gyűlölet akkordjaival szól
a fáradt éji ének és csaholva kerget,
ökleit rázva jön ellened,
arcát barom-álca takarja,
te köszönj rá udvariasan.
Kalapod emeld meg!
Mást úgyse tehetsz.[3]
Nem így képzeltem a Néma Istenséget.
*
Meglátogattam Algernont[4],
az egyik sarokban ült és tompa,
ámult szemét vetette rám.
Talán megismert.
Kivettem a ketrecből és megsimogattam
szelíd szépségét.
Reméltem jósága még feléled.
A rést nem keresi már senki.
A jelenidő ronggyá rágcsálta
tekervényeimet.
A szikla, a vas az megmarad.
Az ember, eszével együtt,
csupán pusztulásra
ítélt anyag.
Butaságom bennem
most újra idillien zengedez.
Talán jobb is így élni, ész nélkül,
ebben a folyvást fokozódó,
vonító, brutállatos világban.
A vég nélkül táguló tér nem az okság,
hanem a valószínűség törvényeit követi.
Vajon mosolyra lesz-e még kedvem?[5]
Nem bolyongok tovább
titkokat kutatva,
élem hát tovább a te életedet
fehér egér
testvérem, és sírodra,
a kert meghitt ölén,
amíg még élek,
minden nap viszek virágot.
Uram! Adj majd jó halált nekem is!
[1] Paul Verlaine: Költészettan
[2] Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban
[3] Márai Sándor: Füves könyv – Gyógyító gondolatok
[4] Daniel Keyes: Virágot Algernonnak
[5] T.S. Eliot: Egy hölgy arcképe verse után szabadon.