Félek. Mióta bejöttek szobámba melegedni a fák, szűkösen vagyunk. Bizalmatlanul pislogtak rám: vajon miféle szerzet lehetek én? Minek ez a sok láb, kéz, miért a csillogó szemek és hogyhogy nem zöld a hajam? Megkóstolták a vacsorámat és fanyalogtak, belelapoztak könyveimbe és megsajnáltak. Ágyamtól görcs állt derekukba, és a postás motorjaTovább…

(montázs, verscímeimből) Megteremtettelek. Belőlem nőttél. Megszerettelek. Ma, távolodón, fázom nélküled. Csillagfény-távol a mosolyod. Fényt csókolsz rám. “Azóta” – hófehér gyászban – mégis élek. Valami égi hatalom vigyáz. Tavasz jön. Azt hittem, majd megérkezel… Áldanám a létet! “Azután” csak a hiány, elmúlás, alkony, fájó hajnalok, kék csend, fényvirág. Angyalok sírnak. …Tovább…

Nyakunkon a kötél Villon úrnak, tisztelettel Napról-napra zuhognak ránk a hírek, hová tart a világunk? Félelem már nem fog el, inkább undor, én nem fogok ünnepelni. Mi legyen a cél? Túlélni? Vagy beletörni? Érzem: nyakunkon a kötél, bár a seggemen még nem érzem én, mint hajdan a szép emlékezetű Villon,Tovább…

várjam, hogy várod hogy menjek? várjam, hogy várod hogy gyere? várjam, hogy a távolság várának falai leomlanak az egykedvű időben? bontsam a távolságfalat tíz körmömmel? vagy várjam, hogy a szívemből eredő artéria lüktetve áttöri a földet, és kapillárisaidba kapcsolódva veled legyek? várjam, hogy várom jöttöd? várjak, míg elmúlik hogy várlak?Tovább…

Narkisszosz és Harry Potter egymást nézegetik a tükörben kétfelől. Mióta tart ez így? Kezd kínos lenni a dolog. Egyet kell értenünk Jean Cocteau-val, bizony jobban tennék a tükrök, ha egy kicsit elgondolkodnának, mielőtt oly magától értető közönnyel másolnak le mindent, ami az útjukba akad. De semmi tapintat. Hübelebalázs módján készülTovább…

Az ápolónő mondta, hogy majd viberen. Azt mondta az ápolónő, hogy hívja majd viberen, legyen bekapcsolva a kamera, és akkor láthatja az anyját. Mert ő odaviszi a mobilját az anyjához, mármint az ápolónő, a saját mobilját, és majd odatartja az anyja arca elé a mobilt, és akkor így láthatják egymást.Tovább…

A nagyvárosi tereknek és parkoknak bizonyos értelemben önálló életük van. Jó esetben olyanok, akár az zöld oázisok a városi élet beton-sivatagjaiban, amik pihenésre és felüdülésre adnak lehetőséget a megfáradt és elcsigázott lakosoknak. Ám a történelem viharaiban megeshet az is, hogy ugyanezek a terek és parkok – szinte önmaguk jóságos mivoltábólTovább…

Tomori Elek ott állt a Szabadság-híd tetején, kicsit lihegett az erőlködéstől, amikorra felért. Felpillantott a magasba, a kitárt szárnyú, mozdulatlan turulmadarakra, mintha várhatna tőlük segítséget, aztán lenézett a mélyben hömpölygő Dunára. – Talán inkább az asszonyt kellene ledobnom – dünnyögte keserűen. Határozatlanul ácsorgott a magasban, görcsösen szorítva a hideg vasszerkezetet.Tovább…

Ócska kopott mosoly, végleges a sötét. Elkopott álmait, két kézzel szórja szét. Jó kedve csak játék, nem komoly szerelme. Csókja nem ajándék, nincs a szíve benne. Ne szeresd, ne kutasd! Kerüld el messzire! Magát sem szereti, nem néz már senkire Üres lett, szomorú, megöli szívedet. Hunyd be a szemedet, amikorTovább…

összekulcsolom ujjaimat a hajam körül és lófarokba kötöm a tarkómon, melegem van minden tincstől, mi nyakamhoz ér, viszketek mindenhol, kifordítom a pólót a kezemben, a címkét keresem, amit jól belevarrtak az oldalába, hogy irritálja a bőröm és jelezze, még mindig élek, egy mozdulattal vágom ki, mint amikor ollóval kapok beleTovább…