Az íz hercege – az édes Az ős íz, a legelső érzés a szájtérben, álomnyom a születés előtti világból, Zeusz ajándéka, az olimposzi ambrózia kivonata, csalogató atomok alkímiája, egy falat csók. Nem véletlen, hogy ezt a szót azokra veted, akiket bolondulásig szeretsz. Hazád, anyád, kedvesed mind, mind édes lesz neked.Tovább…

Boleró Ringat, kábulatba tesz, furcsa képeket hoz, a halk dobszó vissza-visszatér, az ismétlődő, örvénylő ritmus felemel, finom mozdulatokkal kísér, éjálmodat hívja elő, szédít, a bizonytalan ürességbe lebegtet, erősödik a dobpergés, a zene magasabbra vált, felráz, pólusaid kitágulnak, aztán mélybe száll, megnyugtat, simogat és bevon, kizár belőled minden más érzést, gondolatot,Tovább…

A Dzsinn fohászai Összenyomva, fojtó kábulatban, volt időm keserűn kacagni sorsomon, várni végső leheletembe fulladva, várni a feszült csöndben, míg valaki megtalál, megalázva hiába tudtam erőm nagy, izgága izmaimmal sem voltam képes börtönömből kitörni, koldusként könyörögtem hát jöjjön valaki, és adjon csókot karcsú palackom nyakára, húzza ki végre a dugótTovább…

Mit várhatok itt még ebben a városban, ahol születtem, és éltem eddig? Kinek szóljak és miről? Itt nincs válasz az őszinte, gyermeki kérdésekre sem: miért vagyok én én, és miért nem vagyok pillangó, vadvirág, vagy éppen te, miért vagyok itt ezer éve, és miért nem születtem máshol, hogyan keletkezett aTovább…

Arcodon mintha a fényes csönd ütött volna örök tanyát. Hiába próbáltam előadásaid alatt nedvesen úszó szemedben felfedezni az ihlető nőt, azt az embert, akitől a költő remélhette elűzi a gyászt majd a szívéről.[1] Attila halála – öngyilkossága, balesete? – megakadályozta, hogy asszonya legyél. Ezért vigasztalódtál egy másik költővel? Tudjuk GyulaTovább…

Mintha csak a mozdulatlan, halk holnapodból tekintenél vissza mai magadra. Még küldi üzeneteit meztelen idegeid teste, fürge véred is kering, még szárnyat bont és száll feléd egy távoli mosoly, mégis valahogy minden, mint elítélt éjbe hullt imája, eliramlik. Hiába kenegeted sebeidet, így is, úgyis a jel nélküli természet teremtményei közéTovább…

A hatalmasság gépies mozdulata éppen most tesz összegyűrt papírrá, de ne sajnáld, fogadd el a pecsétek némajátékát, maradjon mély szeg, végső pont az igaztalan ítéleten, ne sírj, inkább énekelj, megszabadultál az önérdekből álarcot öltő nyálas hízelgőktől, kóbor bitangoktól, lelépve a színpadról meglátod csupán csak az unt, keserűség marad a szádban,Tovább…

Magasfeszültségű vonalaid formát vesznek fel, hangulataid, érzéseid festő-lázadban válnak a kép részévé. A természet szuggesztív vörösei, zöldjei és sárgái, mint szenvedélyed másai kerülnek festményedre.[1] Lágy ívelésű, asszony-mosollyal terül eléd a messzeség, mögötte a sárga izzásgolyó uralja az eget. Alig kivehető szürkülő alakok sziluettjei rajzolódnak ki megszelídült lobogása előtt. A színekTovább…

Ami belénk mar vagy becézget, amit látni vélünk, töredéke a mindent átfogónak. Állandósága illúzió. Faragott lábú szék, néma asztal, egy szétdúlt éjszaka ágya,  a szűk otthon üvegnegatív múltdarabjai, a látványok sokaságai az egésznek csupán csöppnyi részei, szűrt maradékai a teljesnek. A retinakép, az Ős Sugarakkal[1] a valóság lépte-nyomát, durva dühét,Tovább…

Zápor-lég fut bőrömig, szúrós fények vékony vonalai gyeplőre fogott arcom vonásaira omolnak, rémítő árkaim mélyülnek, értorlaszaim előtt toporzékolnak hajszolt lovaim, nyugtalanságom patkói vetnek vak szikrákat, csuklómon bilincs, homlokom mögött emlékek ütközete zajlik, rám esik egy csillag, fölemelném, de nem bírom, a százfülű csendben durva hangokat tanulok, a hasadt szavak maradnakTovább…