Mit várhatok itt még ebben a városban, ahol születtem, és éltem eddig? Kinek szóljak és miről? Itt nincs válasz az őszinte, gyermeki kérdésekre sem: miért vagyok én én, és miért nem vagyok pillangó, vadvirág, vagy éppen te, miért vagyok itt ezer éve, és miért nem születtem máshol, hogyan keletkezett aTovább…

Arcodon mintha a fényes csönd ütött volna örök tanyát. Hiába próbáltam előadásaid alatt nedvesen úszó szemedben felfedezni az ihlető nőt, azt az embert, akitől a költő remélhette elűzi a gyászt majd a szívéről.[1] Attila halála – öngyilkossága, balesete? – megakadályozta, hogy asszonya legyél. Ezért vigasztalódtál egy másik költővel? Tudjuk GyulaTovább…

Mintha csak a mozdulatlan, halk holnapodból tekintenél vissza mai magadra. Még küldi üzeneteit meztelen idegeid teste, fürge véred is kering, még szárnyat bont és száll feléd egy távoli mosoly, mégis valahogy minden, mint elítélt éjbe hullt imája, eliramlik. Hiába kenegeted sebeidet, így is, úgyis a jel nélküli természet teremtményei közéTovább…

A hatalmasság gépies mozdulata éppen most tesz összegyűrt papírrá, de ne sajnáld, fogadd el a pecsétek némajátékát, maradjon mély szeg, végső pont az igaztalan ítéleten, ne sírj, inkább énekelj, megszabadultál az önérdekből álarcot öltő nyálas hízelgőktől, kóbor bitangoktól, lelépve a színpadról meglátod csupán csak az unt, keserűség marad a szádban,Tovább…

Magasfeszültségű vonalaid formát vesznek fel, hangulataid, érzéseid festő-lázadban válnak a kép részévé. A természet szuggesztív vörösei, zöldjei és sárgái, mint szenvedélyed másai kerülnek festményedre.[1] Lágy ívelésű, asszony-mosollyal terül eléd a messzeség, mögötte a sárga izzásgolyó uralja az eget. Alig kivehető szürkülő alakok sziluettjei rajzolódnak ki megszelídült lobogása előtt. A színekTovább…

Ami belénk mar vagy becézget, amit látni vélünk, töredéke a mindent átfogónak. Állandósága illúzió. Faragott lábú szék, néma asztal, egy szétdúlt éjszaka ágya,  a szűk otthon üvegnegatív múltdarabjai, a látványok sokaságai az egésznek csupán csöppnyi részei, szűrt maradékai a teljesnek. A retinakép, az Ős Sugarakkal[1] a valóság lépte-nyomát, durva dühét,Tovább…

Zápor-lég fut bőrömig, szúrós fények vékony vonalai gyeplőre fogott arcom vonásaira omolnak, rémítő árkaim mélyülnek, értorlaszaim előtt toporzékolnak hajszolt lovaim, nyugtalanságom patkói vetnek vak szikrákat, csuklómon bilincs, homlokom mögött emlékek ütközete zajlik, rám esik egy csillag, fölemelném, de nem bírom, a százfülű csendben durva hangokat tanulok, a hasadt szavak maradnakTovább…

Terminus Mellkasod összeszorul.[1] Levegőt alig véve magzati pózba görnyedsz. Magányod mélye, az aszfalt, az olaj szaga kering köréd. Haragod ellenük vétek, de többé eltitkolni nem tudod. Hátadon fekszel. Könnyedet nyeled. – Talán nem vesznek észre – villan a remény fel benned, de egy jeges hang minden súlyt leold rólad –Tovább…

Előre, hátra nyüzsög sűrű iramával az utca. Tornyok, terek írják arcodra rajzukat. Mintha valaki mutatná mit kell nézned, a magasba emeled tekintetedet. Nem tudni melyik irányból, valami fütyülve röppen feléd. Akár egy nagy madár, olyan. Tűnődve nézed hogyan csillog a Nap fagyos fénye furcsa testén. A célszerű gépezet, jól látod,Tovább…

A szűk, földalatti folyosó végén egy imbolygó alak közeleg felém. Felismerem, Cassius az. – Mi a jelszó? –  kérdez rám ölni kész gyönyörrel. – Jupiter – ordítom rémülten lepelarcába. – Akkor halj meg a nevében – üvölti. S pengéje széttárt karjaim közt tör. véremnek utat[1]. A szomorú ívek árny-keretében, mintTovább…