Megfáradt országot járok, körülöttem fáradt, szomorú arcok, szomorú arcok körülöttem, reménytelen pillantásokkal méregetnek, méregetnek egyre, azt nézik, mitől is van bennem még erő, erő, amely segít a lábaimat felemelni, vagy széttárni karjaimat. Néha-néha csak éppen elfeküdni volna jó, mozdulatlanul nézni, nézni bele a távolságba mintegy, belelélegezni a nagyvilágba, a nagyvilágba,Tovább…

A szállóra eljött megint az Öreg, májfoltos kezében műanyagpohár, suttogják, ő, aki a fiát keresi, s ő miatta olykor visszajár. Fehér szakálla van, loboncos haja, nem láthatsz rajta különlegest, bakancsát a vaságy mellé teszi, s elnyugszik, hogyha leszáll az est. Mondják azt is, hogy mindenható, hogy ő lesz, aki mindenkinTovább…

Megizzadt városban sétál az Isten. Éles fények között, magányosan. Lehajtott fejjel úgy lépdelget itten, mint akinek semmi dolga van. Mint akinek nincs tennivalója. Nem gondol velünk, ittlakókkal, vagy a város csúszott ki alóla… Találkozgat újakkal és ókkal. A napsütésben csak ritkán köszön, kápráztatja szemét a fényözön, ahogy egy-egy sugár azTovább…

“Ezt a könyvet – az Idegeneket -, nem lehet letenni…” /Kertész Imre/ “Petőcz András regénytrilógiájának végleges formájában három egybefüggő történet, az Idegenek, a Másnap, az Aysa mostani kiadásunkkal lett teljes. “Hazudni anyám tanított”, mondja a Trilógia első részének elején az elbeszélő, egy nyolcéves kislány. Majd így folytatja: “azért azt elTovább…

Ebben a nagy-nagy rohanásban, egy pillanatra megölelt az Isten. Zavartan megálltam. Magamat magányosnak hittem. Annyi volt csak, hogy volt egy kis időm. Hogy épp nem kellett semmit sem tennem. Hirtelen azt láttam, valaki jön. Gondoltam, elmegy mellettem. Aztán a kezemre tette a kezét, és hosszan a szemembe nézett: betakart minketTovább…

“Mert elhagyatnak akkor mindenek” És könny helyett az arcokon a ráncok, megülnek csendben, megülnek hangtalan, csorog alá, csorog az üres árok, mind-mind, akinek még panaszszava van. A Kastélyban egyre bolyong a költő, üres folyosókon, szobákon átal, elhagyatva lépdel. Kibákült már rég mindenféle és soha-nem-volt vággyal. Ki az, aki már nemTovább…

Pygmalion – idegen szobor Az vagy, ami. Szobor – félig kész mű, de látom, hogy élsz. Mozdulni látlak. Nézem azt, ami vagy, a melled, az arcod. Érintenélek, és, miközben megnyílsz, eltűnik szobor-magad. Idegen szobor, mégis ismerős, olyan, miként öröktől fogva. Nem tudom, érzem-e majd, hogy élsz, valóban. Nem tudom. Mintha márTovább…

Némaságot érzek – csend helyett. Hiába kérem az isteneket, és téged is, hiába kérlek, hideg az elefántcsontból épített test, nincs benne semmi élet, nincs benne semmi melegség. Várom, hogy meghalljam végre, jelzésed várom, hogy akarod azt, amit annyira szeretnék. Elefántcsont hűvösséged eltűnik örökre, és ami ivor, megszűnik egyszer, lehet belőleTovább…

mintha álom, olyan az egész ismeretlen autóban ülök, nevetéseket hallok a rádióból, megyek keresztül európán, ezer és ezer kilométer van már mögöttem, ezer és ezer kilométer van még előttem, megyek keresztül európán, nevetés valahonnan, valami zörej, recsegés, valami hang kiúszik, valami hang bejön váratlanul, nem akarok sávot váltani, csak azTovább…