Tagadás
Napok óta keresek egy metaforát,
egy akkorát, ami teljesen elfedne,
ha föléd tartanám.
Ha rábukkannék, újra meg újra alá futhatnál,
valahányszor nem tűr meg a valóság.
De nem sikerül sosem,
hol lábujjal lógsz ki, hol karral,
hol meg válltól fölfelé egészen,
így aztán kilógok én is folyton,
ki a beismerésből, át a tagadásba.
Mit mondhatnék,
belőled titoknál több még nem jutott.
Egy hirtelen egyensúlyvesztés a neved,
máskor meg elnyújtott légzésszünet,
ami után nem ijesztő többé a fulladás sem:
múló testi tünet, az idegek játéka,
én? szinte nem is kellek hozzá
– de mi van, ha te sem?
Séta közben
Úgy képzelem, hogy a gyász torlaszai mögött,
ott, a túloldalon, ha nevezhetem így,
vár rám egy másmilyen nap:
először semmi különös – vagy épp csak nem fontos –
de valamikor déltájban, séta közben,
hirtelen megbicsaklik bennem a fájdalom,
és egyszerre zuhanunk a járda közepére.
Aztán kisebb tömeg gyűlik körém,
és a véletlenül arra járó, szabadnapos orvos
már csak az élet beálltát tudja megállapítani
könnyű mosolyomból
Enteriőr
Épp felújítás után volt,
kérdezte, hogy tetszik-e a szoba,
rávágtam, hogy túl eklektikus.
Nevetett.
Aztán azt akarta, magyarázzam meg,
elvégre a színek, a formák, az anyagok,
minden mindennel összeillett.
Csak hajnalra lett erőm elmondani,
hogy mi is a szobában vagyunk.
