a korlátba kapaszkodva lemegyek a lépcsőn
a kávé illata megcsapja orromat
felöltözöm a kutyának a vizet ne felejtsem
az ajtót se hagyjam nyitva
automatikusan vezetek
nem emlékszem hogy jutok el a hatalmas kapuhoz
nekifeszülök
nyitásához több erő kellene de szerencsére jönnek mások is
elnézek mellettük zavarna pőre arcuk a bizonytalanság szemükben
milyen lehet a szemem gondolom nem is láttam ma még a tükörben
egymás testének kipárolgásában
a becsöngetést várják a tanári szobában
s míg asztalomhoz érek megnyílik a tér előttem
mintha királynő vonulna uszályos ruhában a grádicson
vagy halálraítélt vonszolódna vesztőhelyre lassan
hogy még eltehesse emlékbe a napot
a félelem mellett részvét és sajnálat bujkál az arcokon
közben néhányan megölelnek mondják mit ilyenkor szoktak
s a csend leül a szobában szavaktól mit kimondtak
van aki siet az ajtón dugja be fejét hosszan néz szemembe
s némán elmondja az elmondhatatlant
később két kezét tárva zokogva jön egy kedves nő
bocsássak meg neki hogy eddig elkerült
nem tudta elmondani mit érez
pedig most ő is csak erre vágyik
mert éjszaka meghalt a fia
©Lantos Ferenc: Táj motívumokkal