Nagymamánál egy mesebeli, matrózinges,
szemét rebegtető kacsa tartotta a fali lámpát,
a lámpaernyő meg sikkes esernyőt mintázott.
Nagymama időről időre megkért,
hogy fésüljem ki a szőnyeg rojtjait,
ha esetleg kócosak volnának
(erről magam gondoskodtam).
A falra naptárból kitépett képet ragasztott,
irdatlan hómezőben egy rozzant házikó állt rajta,
ablakáig ért a hó, tán lavina temette be.
Másképp alakult volna az életem, nagymama,
ha annak a viskónak az ablakából
nem szűrődött volna ki az a löszsárga fény.
Most van, ami felé elinduljak.
2020-11-10