Elfelejtettél.
Tavalyi hó már nem őrzi
lábad nyomát.
Fagyosra kékült szájjal
virágot karcol a lehelet,
tócsák jegén táncol kettőst
valóság és képzelet.
Belül reszketek.
Miattad fázom.
Büszkeségem vállon vereget,
s könnyem sem engedi.
Megteheti.
Nyögve zenél a szél
– tán vájtfülű angyal kéri –
disszonáns hangorgia,
dallamát senki nem érti.
Elfelejtettél. Megint.
Dermeszt a gyűlölet.
Fehér a lepel, beterít
múltat, jelent, jövőt.
Sóval hinti a sebeket.
Fátum szűköl,
unalmában hiteget.
Tavalyi hó már nem őrzi
lábam nyomát.
Elfelejtettél.
Tavaszra vártam…,
de újra havat hord a szél.
©Vizúr János fotóművész alkotása
Köszönöm!
Lélekérintő…