Fetykó Judit: Főhajtás nélkül

Régen… számolhatnám években akár,
értelme nem sok maradt meg mára már;
– ó, mennyi napot, számolatlan évet
pocsékoltam rá, míg végül megérett –
az akkor lázas, s mára hideggé lett
át- és belátott értelem-ítélet.

Számított, s ámított beleszületés,
s harcoltam ellene, belátni nehéz
mi késztetett felesleges harcra,
– tükörből néz mindünkre Isten arca –,
s az örök hit, vagy tagadás mind arra
való, hogy magunk hitét igazolva
járjuk saját félelmeinket újra;
mi vagyunk az az úr, s nem az Úr ujja
követel mást; könyörtelenek vagyunk
egymás iránt, s növelgetjük sok bajunk.
Mára elmúlt, – mint vele múlt annyi más –,
a harsány, meggyőzni vágyó tagadás.
Ugyan? Kinek, mit kell bizonyítani?
Bizonyosságom – saját megélt tényem,
annyi halált láttam már, hogy megértem,
ki ott áll, annak kellhet tán valami,
mi a félelmein átsegítheti…
Nem vagyunk egyformák, főleg e téren…
– láttam annyi félelmet, nem oly régen… –,
így én senkinek ál-, vagy valós hitét,
az önként adott, vagy eladott igét,
képzelt-valós Urát, el nem ítélem.
Hideg a bizonyosság, s a gondolat;
már nem, már soha nem kívánok olyat,
hogy megint urammal, s Urammal vívjak
időm-rabló, kétkedő új csatákat.
Ha van, hát legyen – velem, vagy nélkülem.
S amivé lett hitem –, hitemre: szégyellem,
s átlépem hívő-hitetlen önmagam.
Magam vagyok. S talán mind magunk vagyunk
akár van vagy nincs Urunk, angyalunk.
Emeld hát fel tekinteted barátom,
s e tarka, ember-léttől cifra tájon
nézd a tükröt, ott néz rád az; az az úr
ki hajt, meggyötör, követel cudarul,
s ha kihalt belőlünk minden alázat,
emberként nem kellhet több magyarázat.

Teljes gondolati átmosás után,
el is utasítom, most rögtön – talán –,
hogy hitembe hitet bárki is találjon.
… és remélem, hogy akkor, ott ne fájjon,
a félelem –, de megrögzött hitem:
dönthessek ott, akkor is ügyeimben…

©Petőcz András – Én-kép (Pár-beszéd 1)