A félhomályos szobában, a lámpa villódzik, mintha halálosan fáradt lenne, de folyton kinyitja szemét, hogy lássa a lányt, aki előttem sétálgat. Vörösesbarna haja vállára omlik, combközépig érő harisnyájában és tornacipőjében hangtalan lépked, lépteinek szinkronja szívem dobbanása.
A székhez kötözve nézem őt.
Odalép hozzám. Arcomba hajol.
Parfümjének illata emlékeket ébreszt bennem.
Az ember szaglóhámjában 10-20 millió receptorsejt található. Az illatok, a levegő közvetítésével, a szaglóhámhoz, az orrlyukak felett lévő nyálkahártyához érnek, onnan vándorol tovább az ingerület az agy szaglóközpontjába. Ez az agyi központ összeköttetésben áll az amigdalával, ahol az érzelmek születnek. Emiatt lépnek kölcsönhatásba az illatok és az érzelmek. Így hozza elő belőlem az emlékeket a parfüm illata.
A lány az arcomba hajol.
Fejemben a Nirvanától a Hairspray queen szól.
(Éjjel sóvár istennő/Éjjel kívánd a legkeményebbet)
Vörösesbarna haja orromat csiklandozza.
A kötél a csuklómat dörzsöli.
A lány azt kérdezi: – Akkor benne vagy?
Mint a legtöbb történet ez is egy lánnyal kezdődik. Igen, baszd meg, klisészerű, de a te életedet sem valami egyedi forgatókönyv szerint írták. Vannak dolgok, amik minden ember életében stabil pontok.
Felkelsz, eszel, baszol, ürítesz, lefekszel.
A köztes űrt kitöltöd, szórakozással, munkával, ne adj isten, művészettel.
Az űr megszüntetésének módja az, ami egyedivé tesz minket, de mind ugyanarra az alapra épültünk.
És igen, minden férfi életében van egy nő, aki így vagy úgy, de megváltoztatja az életét.
A véletlenek összjátéka volt az egész. De ha te sorsnak akarod nevezni, hát nevezd. Leszarom.
Egy telefonhívással kezdődött az egész. Egyik régi barátom, akivel évek óta nem találkoztam felhívott, igyunk meg egy sört.
Pakolás közben megtalálta egy kinőtt bőrkabátját. Rögtön rám gondolt. Annak idején, mikor még osztálytársak voltunk mindig ugyanabban a bőrkabátban jártam. Punk voltam.
Ahogy a bőr újra a bőrömhöz simult, valami rég elveszett kattant fel bennem. A hektikus éjszakák, a koncertek, hogy akkor még volt, ami mellett, és ami ellen kiálltunk.
Félrészegen estem be egy sörözőbe. A pultnak dőlve álltam, mikor a lány ráült a bárszékre. Mellé a gitáros. Énekelni kezdett.
Elvesztem a hangjában. Dolores O’Riordan, a Cranberries énekesnője jutott eszembe.
Le sem tudtam róla venni a szememet.
Végig őt bámultam. Ő engem.
Megfürödtem tekintetében, tekintetem elbújt vörösesbarna hajszálai között.
Teljesen megrészegültem a hangjától. Zavaromban csak annyira volt erőm, hogy gratuláljak neki a végén. A nevét elfelejtettem megkérdezni. Hajlamosak vagyunk kihagyni alkalmakat, de nincsenek vissza nem térő lehetőségek. Csak visszautasíthatatlan ajánlatok.
A következő helyen ezer éve látott zenész cimborám, Tibi ült az asztalnál. Addigra egész jól kezdett alakulni a zenei pályája.
– Én előre megmondtam, hogy neked be fog jönni. Ahogy előre megmondtam, ki fog közületek befutni – mondtam.
– Ez igaz. Jó füled van az ilyesmihez – mondta.
Az akkori helyi zenész generációval nyomultam a kezdetektől fogva. Minden bandában bennfentes voltam, még ha nem is voltam egyik tagja sem. Nincs hangom és nem tudok hangszeren játszani, de jó érzékem van kiszűrni a tehetségeket.
Részegen estem le a székről. A lányon és a hangján agyaltam.
Azt akartam, hogy sikeres legyen.
Azt akartam, hogy mindenki hallja őt énekelni.
Az üres söröskorsót bámultam fejem felett az asztalon. Magamat láttam. A bennem keletkezett űrt, ami addig nem létezett. Emészthetetlen hiányt.
Amíg nem tudod, hogy valami létezik, nem is hiányozhat.
Ha nem ismered meg egykori szerelmedet, nem hiányozhat, ha elhagy.
Ha soha nem olvasod el a kedvenc könyvedet, nem fájhat, ha elhagyod.
Amíg nem hallottam a lány hangját, nem tudtam, hogy újra hallani akarom.
És azt akarom, hogy más is hallja.
A földön fekve, megszáradt piafoltok és kialudt cigicsikkek között új életcélt találtam.
Az ajtón dörömbölök. Nincs válasz. Öklömben az idegek idegesen rándulnak össze minden puffanásra. Egy régi sérülés. Már soha sem lehetek gitárvirtuóz. Leszarom. Erről amúgy sem a sérülésem tehet. A lábam még ép. Még sem leszek soha focizsonglőr.
– Faszomat beléd, Norbert. Nyisd ki. – Nem nyitja ki.
Előveszem a másolt kulcsot a lakásához. Benyitok. A füst az arcomba csap. Norbert füvet szívva ül a babzsák fotelben. Teljesen szét van csúszva. Látom a szemén, nincs lángja csak füstje. Bevágom az ajtót.
A marihuána fogyasztásának azonnali hatásai közé tartozik a felgyorsult szívverés, a tájékozódási zavar, és a mozgáskoordináció elvesztése, melyet gyakran depressziós álmosság követ. Vannak, akik a drog használatától pánikrohamot kapnak vagy szorongani kezdenek.
– Mit mondtam a drogozásról, baszd meg? – kérdezem. – Így nem tudsz alkotni.
– Nem vagy az apám – mondja.
– Pontosan, faszom. Rosszabb vagyok. A kibaszott menedzsered.
Leülök vele szemben. Álmatagon bámul rám. Mondana valamit. Keresi a szavakat. Én megtaláltam a tehetségét. Ő meg szétbassza.
– Különben is, írtam valamit – mondja. – Megmutatom. Nagyon jó. Mint a Clash meg Kerouac. Egybe’.
A gitárjáért nyúl. Kiesik a kezéből. A gitárral egy húron pendülünk. Érzem a kínjait. A kezébe adom.
Előadja a dalt.
Az utolsó hang végén vigyorog. Visszavigyorgok. A majom, ha rád vigyorog, valójában fenyeget.
Egy majom vagyok.
– Mi ez a szar? Azt a három akkordot is elfelejtetted, amit tudtál? És, hogy Kerouac? Inkább, mint egy pinahiányos Coelho.
Felállok. Fölé tornyosulok. – Korunk egyik legjobb dalszövegírója és gitárosa vagy. És elcseszed. De nem baj. Ezért vagyok én. Tisztulj ki. A drogok szétbasznak. Legyen tiszta a fejed. Alkoss valamit – mondom. – Ezt meg elviszem.
Felkapom az asztalról a zacskó füvet. Még mondana valamit, de addigra már kint vagyok a lakásból. Bevágom az ajtót.
Következő utam Tibihez vezet. A rádióban a Vad Fruttik szól.
(Én biztatnám azt, aki kilép a sorból)
Kopogtatok. Tibi beenged. Kávéval kínál. A keserű kátrányban feketéllő tükörképem hullámzik.
– Hoztam neked valamit, Tibikém. – Az asztalra rakom a Norberttől hozott kábszert.
– Figyelj – mondja –, beszéltünk erről Orsival. Abba kellene hagynom a drogozást. Tiszta akarok lenni.
Belekortyolok a kávéba. Rámosolygok.
– Értem – mondom. Megvakarom a tarkómat. Mélyen a szemébe nézek. – De te is ugyanúgy tudod, ahogy én, hogy mesterműveket írsz beszívva. Félre ne érts. Anélkül is profi vagy. És tisztellek. Igazi, nagy művész vagy. De kérlek. Nem, nem én kérlek. A világ kéri, hogy szívj és írj. Ez csak fű. Nem LSD vagy kokain. És te is tudod, hogy szárnyakat kapsz tőle. Tedd meg ezt a világért. Hozd ki magadból a maximumot.
Merengve bámul a zacskóra. Hezitál. Idézek neki egy régebbi dalszövegéből. Remek. Tényleg. Aztán a hifijéhez lépek. Beteszek egy számot. Befüvezve írta. Zseniális. Ezt ő is tudja.
Amint kilépek a házból már hallom, kattan az öngyújtója. Becsukom magam mögött az ajtót. Tibi kinyit egy ablakot.
Az irodában a sikersztorijainkról készült fényképekről mosolyognak rám a felfedezettjeim. A tehetségek, akik kitörtek. Pókerarccal nézem a képeket, ahonnan pókerarccal bámulok magamra. Egy pillanatra úgy tűnik, tekintetem tűzben lángol, amit könnyeim oltanak ki.
Aztán csak az elégedettséget látom benne.
Egy demót hallgatok. Nem rossz. De nem is kiemelkedő. Valamelyik tehetségkutatóban elférne. Ha hajlandó kompromisszumokra, még híres is lehet.
De híresnek lenni és művésznek lenni két külön dolog.
Olyan, mint narancslének és vodkának lenni.
Két külön cucc.
De én vagyok a pultos, aki a kettőt összehozza.
Nem az a célom, hogy hírességeket teremtsek.
Az, hogy tehetségeket tegyek ismertté.
Ezért jött létre a kiadóm.
Ezért csinálom ezt az egészet.
Nem a pénzért.
Nem a hírnévért.
Nem magamért.
Sőt, olykor magam ellen.
A csaj késik a megbeszélésről. Ez alatt egy sláger is lement volna. Vagy kettő. A Minutemennél akár négy is. Sérült kezem szambázni kezd. Ujjaim pogót járnak.
A nő megérkezik. Belép az irodába. Szőke. Miniszoknya. Színpadra, de sokkal inkább az ágyadba termett.
– Bocsánat a késésért – mondja. Haját kezdi csavarni. Röhögcsél. Tudja a praktikákat. A gatyámra nézek. Nem állt fel.
Bemutatkozok neki.
– Drabancz Barbara vagyok – mondja. Egy Barbie baba. Azon tűnődöm vajon vaginája van-e. Biztos. Az a fegyvere.
Leül. Mosolyogva méreget. Kibuggyantja mellét. De én a szemét nézem. Kékjében pupillája kútja mellett egy elkorhadt faág úszkál.
– Mutasd, mid van – mondom. Odaadja a demót. Beteszem magamnak.
Felcsendül az első nóta. A lány énekelni kezd a számban. Aztán ő maga is élőben a számmal együtt.
A zaj szintjét egy bizonyos (A) egyenértékhez képest mérik, számbeli értéke a decibel. A zajterhelési határérték 65 decibel, mely felett már zajszennyezésről beszélünk. Ha két azonos értékű forrást üzemeltetünk, a források zajerőssége nem kétszereződik meg.
Dehogy nem.
Sérült kezem reszketni kezd.
A fülem is sérül.
A szürrealisták azt mondták, mindenkiben ott a művész.
Ők nem hallották ezt a csajt énekelni.
Manapság azt mondják, bárki lehet betanított munkás.
Próbáltam. Nem tudtam megtanulni.
– Ez nem fog menni – mondom.
– Nem nézek ki jól? – kérdezi.
– De jól nézel ki, Barbara. De tehetséged az nincs.
– Na, és? – kérdezi.
– Na, és? – kérdezem. Nem látja az egész lényegét.
A művészet nem a külcsínről szól.
A karácsonyi ajándékban nem a csomagolás a lényeg.
A könyvben nem a borító.
Nem a képek a vers mellett a facebookon.
Nem a szavak számítanak. A tetteink.
– Sajnálom, de nem leszek a menedzsered – mondom.
– De én azt akarom, hogy te legyél. Mindenkit sikerre viszel – mondja.
– Igen, mert minden felfedezettem egy tehetség. Te nem vagy az. Ha valóban ezzel akarsz foglalkozni, keress valaki mást. De a legjobb az lenne, ha elfelejtenéd ezt az egészet.
Tekintetével arcomhoz vágja szeméből a korhadt faágat. Szent meggyőződése, hogy ő igen is, erre hivatott. Téved. Hangszálainak húrja garrot. Azzal nyírja ki a művészetet.
– Ezzel még nincs vége – mondja.
A röhögés rekedten tör elő belőlem, mint Tom Waits hangja egy dal elején. Nem is köszön el, mikor kirohan az irodából. Legalább nem mondta, hogy viszlát. Nem akarom újra látni.
Leszedem a képeket a falról. Kisimítom a seggem nyomát a széken. Kiveszem a szemeteszsákot a kukából. Belehajítom Barbara demóját. Eltakarítok magam után.
Kifele menet az ingatlanközvetítő nő kezébe nyomom a pénzt.
Ez nem az én irodám. Egy meghirdetett nem lakás célú bérlemény.
Nem bérlek irodát. Azt a pénzt, amit erre költenék, inkább a művészek protezsálására használom. Ha megbeszélésem van, lebeszélem ezzel a nővel, egy órára odaadja valamelyik meghirdetett kiadó helyet.
Kiadó szoba egy szabad kiadónak.
Sok irodám volt már így. Lássák a kuncsaftok menő menedzser vagyok. Igényes irodákban.
A művészet nem a külcsínről szól. De az emberi kapcsolatok igen.
Még a felfedezettjeim sem tudják, nincs saját irodám. Vannak dolgok, amikről nem kell tudniuk. Fájjon az én fejem a háttérben történő dolgokon.
Egy bárban ülünk. Reni keze kezemben. Menthetetlenül összefonódtunk. Vörösesbarna haja napsugárként hullik vállamra a sötét éjszakában, ahogy hozzám bújik. Tibi energiája izzik velem szemben. Tegnap írt egy briliáns bluest. A kiadója nem engedi, hogy rátegye a lemezére. Nem elég populáris.
– Szóval akkor belevágtál? – kérdezi.
– Muszáj volt – mondom. Eddig is volt munkám. Ha elégedett nem is, de megbékélt voltam az életemmel. Reni mindent megváltoztatott. Hangja kiszakította szívemet a testemből. Kibillentett az elfásultságból. Megértettem mi is a célom az életben. Ha már én nem vagyok művész, a valódi zseniket kell támogatnom. Annyi költőt, írót, zenészt, festőművészt láttam veszni hagyni lehetőségeik híján. Kezembe veszem a sorsukat.
Nem hiszek a túlvilágban.
De hiszek az öröklétben.
Egy művész, ha alkot, alkotása évezredeket élhet túl, mikor a teste már a földben rég elbomlott.
– Szívvel csináld, az legalább létezik a lélekkel szemben – mondom Reninek. Mosolyog. Vallásos. Hisz a halál utáni életben. Le kell ezt vetkőznie ezt. Ha nem fogja fel, hogy csak ez a néhány évtizedünk van, nem tud kiteljesedni ez idő alatt.
Ha biztos vagy benne, hogy hamarosan meghalsz, te is véghez akarsz vinni mindent, amit akartál, mielőtt vége lenne.
A halál közelségében él igazán az ember.
Létünk egésze a halál közelségéről szól.
Tedd meg ma, amit megtehetsz, ne várj a holnapra, mert talán soha nem jön el.
Tibi panaszkodik. Azt mondja, a kiadója nem engedi, hogy olyat játsszon, ami igazán ő. Üzleti érdekeket néznek. A művészetet maga alá temeti egy halom pénz. Azt mondja, ha már belefogtam, szeretné, ha én lennék a menedzsere. Azt mondom, akarok vele dolgozni. Azt mondom, azt akarom, hogy kiadja magából, ami benne érlelődik. Hogy minőségi művészetet nyújtson a világnak. Azt mondja, beszél a mostani menedzserével. Azt mondja, ott hagyja. Másnap a menedzser azt mondja, köti a szerződés. Csak közös megegyezéssel bontható fel. Azt mondja Tibinek, nem fogja aláírni a papírt.
Seres, a sörös skinhead velem szemben ül. Mellette kopasz barátai. Meghívtam őket egy sörre. Ők nem a neonáci fajtából valók. Tipikus munkáslegények, akik belefáradtak az életbe. Munka után piálással és verekedésekkel próbálják betölteni az űrt.
Valahol megértem őket. Valahol. De nem itt.
Seres húgát megdugta egy punk srác. Aztán faképnél hagyta. A csaj azóta szerelmi bánattól szenved. Bátyja szét akarja verni a srác pofáját. De nem tudja, ki az. A család az első. Nem bírja elviselni húga bánatát.
Punk voltam. Ismerem őket. Tudom, ki volt az. Az egyik haverom.
– Megmondom a srác nevét, azt is, hol találjátok, de cserébe elintézitek, hogy a menedzser felbontsa a szerződést Tibivel.
Sípol a fülem az első ütéstől, amit Seres intéz hozzám. Úgy gondolja, egyszerűbb, ha belőlem veri ki az infót.
– Ha ráveszitek a fickót, hogy bontsa fel a szerződést, elmondom – mondom.
Újabb ütés robban az arcomba. Már a lakásán vagyunk. A falról 2 Tone és Slade poszterek nézik vigyorogva kínzásomat.
Az ütések kiabálnak a pofámon. Szinte látom lila arcomat a fájdalom helyén. Tökéletes szinesztézia.
– Eddig bírtunk. Barátilag elmondhatnád, ki a fasz volt az. De most már nem bírunk.
– Mi ez a királyi többes? Vagy ti már nem is egyének, csak brigádok vagytok? – Újabb ütés. Vért köpök a földre. Mellette egy megszáradt borfolt. Mint egy marketing kampány. A pia öl.
– Nekem kell valami. Neked is – mondom. – Ha megteszed, elmondom.
A háttérben a Madnesstől a Shut up szól.
Az öklösöket egy idő után felváltja fejemben a zongora lüktetése.
A ska erővel tölt fel. A zene tényleg minden fájdalmon átsegít.
– Ki a faszom volt az? – kérdezi Seres.
– Tegyétek meg, amit kérek, és elmondom.
(Mást okolj és ne engem/Csak csukd be a szemedet, és számolj háromig…)
Seres a szekrényhez sétál. Nem tudom, mi a szart keres egy szenes vasaló rajta. Nyilván egy dísztárgy.
Az esztétika olykor fájdalmas.
Nézd a mai lakásokat.
Nézd a fogyasztói társadalmat.
Egy kopasz lefogja a kezemet. Seres kezében a vaskos vasaló köröz, mintha vasalná a levegőt.
– Tegyétek meg – mondom. – Fenyegessétek meg a menedzsert, hogy bontsa fel a szerződést. És megmondom a srác nevét. Erre semmi szükség.
Még ép kezemen ujjaim idegesen rángatóznak. A kopasz keze erős nyugodtsággal tartja csuklómat.
Felordítok, mikor a szenes vasaló rácsap az ujjaimra.
Csak ezt az ordítást hallják tőlem. Nevet nem.
Két nap múlva a menedzser aláírja a felmondó nyilatkozatot.
Aznap este aláírjuk Tibivel a szerződést.
A punk srác anyja aláírja a kórházban a papírokat.
Egy bárban ülök. Fellép egy csaj. Azt mondják, tehetséges. Olyanok mondják, akiknek elhiszem. Meglátjuk. A pultnak támaszkodom.
A tévében egy tehetségkutató megy. Nevezzük inkább imázs választónak. A döntő folyik éppen. A döntnökök döntenek. A művészek már rég kiestek. Egyikük azóta az ügyfelem. Két éves szerződése volt a csatornával. Két hét után felbontották.
Agresszív média menedzsment.
Nyugodtan kortyolok a sörömbe.
– Helló, szépfiú – mondja Barbara. Mellém ül. Két ponton is hibádzik a mondata. Nem vagyok szépfiú. És hangjának tónusa eszembe juttatja azt a szart, amit ő éneknek nevez.
– Szerintem újra kéne tárgyalnunk a dolgokat – mondja. Combomat kezdi simogatni. Egyre közelebb a farkamhoz. Arrébb taszítom a kezét. Bárcsak lenne egy szenes vasaló a közelben.
– Nem tudom, hogy találtál meg, de ezt már megbeszéltük – mondom. – És amúgy is van egy szerelmem, akit soha nem csalnék meg.
– Ja, a kis vörösesbarna üdvöskéd – mondja.
A szerelem és a nemi vágy eltérő területeket aktivál a striátumon belül. A szexuális vágy által aktivált területet általában olyan dolgok aktiválják, amelyek eredendően élvezetesek, mint például a szex vagy az étel. A szerelem által aktivált terület pedig abban a kondicionálási folyamatban vesz részt, amelyben a jutalommal vagy élvezettel társuló hatások az eredendően élvezetes dolgok szintjére jutnak agyunkban. Mindez azt jelenti, hogy miközben a szexuális vágy szerelemmé fejlődik, ezeket az érzelmeket a striátum különböző területe dolgozza fel.
– Ő egy gyönyörű hangú zseni – mondom. – Te meg egy gyönyörű semmi.
– Tudod, hány sztár van, akinél csak a kinézet számít? – kérdezi.
– Tudom. De én zenészeket keresek, nem pornósztárokat – mondom. Szőke hajának néhány tincsével megcsiklandozza az orromat, mintha egy ecset lenne. Pedig csak pamacs a borotválkozás előtt. Felkínálja magát, de szemében látom a gyűlöletet.
Materialista vagyok, nem hiszek a lélekben. De a teste mégsem fog elbűvölni. Ő azt hiszi, igen.
Fellép a színpadra a csaj, aki miatt jöttem. Az első szám felénél már tudom, ő lesz a következő ügyfelem. Akár akarja, akár nem. Igazi tehetség. És én kihozom belőle a maximumot. Nem hagyom veszni.
Barbara közben vergődik mellettem. Nem figyelek rá. Ő csak zaj a szimfóniában. Kizárom magamból. Mint Kerouac, távol tartom magam a dolgoktól, amik felzaklatnak.
Sérült kezem lüktetni kezd. A Madness dala jut eszembe. Az őrület Seres lakásán.
Nem hiszek a lélekben.
De a lelkiismeret furdalásban igen.
Vannak felkavaró dolgok, amik sejtjeinkbe ivódtak.
Az emlékek szenes vasalója hullámokat kelthet, nem mindig simítja el a redőket.
Norbertet be akarom juttatni az egyik legmenőbb klubba. Ott a helye. Nagyszerű zenészek léptek már fel ott. A nyomába sem érhetnek. De a tulaj nem engedi. Kicsi vagyok én ahhoz, mondja. Nem vagyok egy nagy kiadó. A felfedezettem sem lehet nagyobb.
Félig igaza van. Én kicsi vagyok. De Norbert hatalmas.
Kifizetem a kurvát a felvételért.
Telibe felvette, ahogy egy másik prostival kefél a csávó.
Ő egy senki volt. A felesége menedzseli. Nyilván nem örülne, ha látná, mit csinál szabadidejében a kedvese.
Először csak pillanatképeket küldök a fickónak.
Aztán egyre hosszabb részleteket az aktusból.
Megkérdezem, felléphet-e Norbert.
Azt kérdezi, mit képzelek magamról.
Azt mondom, semmit.
Már nem képzelődöm.
Cselekszem.
Valamiért Reni és a Cranberries száma jut eszembe.
Just my imagination.
(Örökké megtartom hitemet a szerelemben)
A művészet a szerelmem. Érte bármit megtennék.
Fenyeget. Azt mondja, feljelent zsarolásért.
Azt mondom, ő tette meg, amit tett. Erkölcsi kötelességem, hogy elmondjam a feleségének.
Azt mondja, nekem nincs erkölcsöm.
Azt mondom, nekem céljaim vannak. Az eszközeim szentesíthetőek.
Az ördög is angyal volt mielőtt pokolra került.
A következő héten Norbert fellép a klubban. Hatalmas sikere van. Újabb meghívások menő helyeken. Norbert drogos punkból sztárrá válik. Kiemelkedik. Én egyre mélyebbre süllyedek.
A félhomályos szobában, a lámpa villódzik, mintha halálosan fáradt lenne, de folyton kinyitja szemét, hogy lássa a lányt, aki előttem sétálgat. Vörösesbarna haja vállára omlik, combközépig érő harisnyájában és tornacipőjében hangtalan lépked, lépteinek szinkronja szívem dobbanása.
A székhez kötözve nézem őt.
Odalép hozzám. Arcomba hajol.
Parfümjének illata emlékeket ébreszt bennem.
A lány az arcomba hajol.
Vörösesbarna haja orromat csiklandozza.
A kötél a csuklómat dörzsöli.
A lány azt kérdezi: – Akkor benne vagy?
– Egy frászt – mondom. – Tehetségtelen vagy.
Arcon vág. Gyűrűi árkokat vágnak arcomba.
Véres gyémántok.
Vért köpök a földre. Itt nincsenek megszáradt piafoltok. A tébolyult szobában csak én vagyok józan.
Mögötte a sameszai álló farokkal bámulnak. Szex és erőszak. Ez kell a népnek. A lány beletúr vörösesbarna hajába.
– Nem értelek. Pedig mindent megtettem, hogy úgy nézzek ki, mint a nagy üdvöskéd.
Még mindig nem látja az egész lényegét.
A művészet nem a külcsínről szól.
– Reni egy tehetséges énekesnő. Barbara, te csak egy jó csaj vagy. De ha gondolod, megadhatom néhány pornófilm producer számát. A mostani szituáció, akár forgatókönyv is lehetne egy filmhez.
Újra pofán vág. Nem számít. A fájdalomérzékelő receptorok már kihaltak a testem nagy részén. Amíg nem volt pénzem az ügyek intézésére, csak információm volt. Ami miatt sokszor szarrá vertek.
Ezek a receptorok a lelkemben is kihaltak. Amiről ugye tudjuk, hogy nem is létezik. A könnyek, amik kiszöknek a szememből is csak biológia folyamatok eredménye.
– Te leszel a menedzserem – mondja. – Neked van neved. A „művészetek menedzsere”. Így neveznek. Nekem te kellesz.
– Most mondtad ki. Nem érzed az ellentmondást közted és a művészet között? – kérdezem.
Újra pofán vág.
Int az egyik fickónak.
Odalép hozzám.
A számba dug egy pisztolyt.
Barbara azt kérdezi: – Leszel a menedzserem?
Azon tűnődöm, hogyan válaszolhatna az ember, ha a szájában egy pisztoly csöve van.
Azon tűnődöm, vajon meghalnék-e a művészetért.
A punk srác teljesen begipszelve, felduzzadt szemekkel fekszik a kórházi ágyon. Nekem csak a kezemen van gipsz. Szétvert arcomon az idegek a Joy Division Disorder című számára lüktetnek.
(Egyre gyorsabb lesz, egyre gyorsabban mozog, kiesik kezemből az irányítás)
Monoklija mögül rám néz. Beszűkült a világa.
Számomra sebeken át nyílik meg a világ.
Mellé ülök. Megfogom az egyik kezét. A jobbját az én balommal.
– Sajnálom – mondom.
– Ne sajnáld. Nem te tehetsz róla – mondja. – Én voltam a hülye.
Sírni kezdek. Ő volt a hülye. Ő tette meg, amit tett. De én köptem be. És erről fogalma sincs.
– Na nehogy már pont te sírj – mondja. – Te voltál, aki segítettél, hogy szobára menjünk a csajjal. És sokat jelent, hogy itt vagy. A nagy haverjaim meg se látogattak. Veled ellentétben. De veled mi történt?
Harminchárom éves vagyok.
Magamra vállalom a világ bűneit, hogy a művészek a mennybe jussanak.
Vajon Jézus magával rántott másokat?
Feláldozta félrekefélő barátait egy magasztosabb cél érdekében?
A srác anyja belép a szobába. Megköszöni, hogy meglátogattam a fiát. Rendes embernek tart. Keveset szólok. Nem beszélek, ha nem muszáj.
Nem a szavak számítanak. A tetteink.
De amit tettem, az jutatta ide.
Otthon megtöltöm a vécét a hányásommal és a könnyeimmel. Aztán felteszem Tibi egyik demóját. Cigivel a számban, kezemben sörrel ülök. Arra gondolok, ezért a tehetségért csináltam az egészet.
Jézus és Júdás elbaszott keveréke vagyok.
Barbara vonaglik a stúdióban. Az egyik számát vesszük fel. Intek a keverőnek, hogy némítsa le.
Ha a mikrofonállvány helyébe egy táncrúdat képzelsz, egész jó a műsor.
A keverő azt mondja, kicsit lehet javítani a hangján a géppel.
Azt mondom, nem műművészetet akarunk csinálni.
Megérkezik az ismerősöm. Kiküldöm a keverőt. Ketten vagyunk. A mikrofon mögött számunkra hangtalanul énekel Barbara.
– Biztos vagy ebben? – kérdezi ismerősöm.
– Teljesen – mondom.
– Reni elköltözött? – kérdezi.
– Igen – mondom.
– De miért is mentetek szét?
– Azt mondta, fontosabb a munkám, mint ő.
Nem látja, hogy ez nem munka. Küldetés.
– De attól még a menedzsere maradsz?
– Persze, abban semmi nem változott.
– És akkor ezzel a csajjal mi legyen?
– Ha lehet, tűnjön autóbalesetnek.
Camusi halál. Az egzisztencia vége. A létezés megszüntetése. A zajszennyezés kiiktatása.
Barbara most még vígan énekel, úgy hogy senki se hallja.
A legtöbben így vagyunk ezzel. Kezünkben a mikrofon, de csak a szart hallják tőlünk mások.
– Rendben, akkor autóbalesetnek fog tűnni – mondja ismerősöm.
Az igazi művészek meghalnának a művészetért.
Én kiiktatom a művészet halálát.
Ha magától nem képes meghalni érte, majd én hozzásegítem.
Végül is a menedzsere vagyok.