kékre verik ujjukat a bokrok
az extázisos dobolásban
eldönthetetlen
melyik kislánykori nyaramból
száll ide ez a kámforillatú csend
és mintha nagyapám Munkástól
reszelős hangján szólnának
az összedörgölődző ágak:
Violám tölts egy kis diólikőrt
*
képtelenség meghatározni
hogy egy éhes macskakölyök
vagy egy legyektől felzavart csecsemő
nyekereg a szomszéd kertben
de a hang állhatatosságából
következtetni lehet elhagyatottsága mértékére
*
elgyengülök
amikor álmodban nézlek
és annyira szeretlek
hogy majd beszakad a szívem
ilyenkor valami nagyon szomorú
sanzont kezdek dúdolni
*
nem kéred
hogy építsek templomot neked
díszes szószékkel és ikonarcod
előtt imádkozzam mert tudod
ha bálványoználak nem is szeretnélek
csupán azokhoz lennék hasonlatos
akik talentumodról hallgatnak
és zavartan nyeldekelnek
ha összefutnak veled valahol
*
milyen könnyedén elfelejtették
ingeid a vasalatlan korszakot
hiúságuk az égig ér ha a tükörben
hirtelen jött ifjúságukban tetszelegnek
ráncaiktól megszabadultan
és pantallóid is gyorsan hozzászoktak
hogy élükkel óvatosan haladjanak
nehogy a Nap elvágja rajtuk fényujjait
ha a boltba mész
és zakóid az illatos fényben repdesnek
felszabadultan nem is emlékeznek
összevont éjszakák csavargásainak füstjére
engedelmesen hajolnak gondoskodó kezem alá
csak én nem tudok napirendre térni afölött
hogy a házasság szélesvásznú filmjében
a szabadság dolby system technológiával
élvezhető és zavartalanul lehet
pattogatott kukoricát ropogtatni
és hangosan nevetni amikor tetszik
©Kovács Emil Lajos – Vadvirágok (Felsőbánya)