Volt a szomszédunkban – még a bányatelepen – egy nálam talán kétszer idősebb fiú, egy alkalommal szemtanúja voltam, ahogy a lehető legbrutálisabb módon kiirtotta a házuknál született kismacskákat. Hosszú nyakú, nagy vászonzsákba tette őket, majd többször földhöz vágva a zsákot végzett az ártatlan kis jószágokkal. Ezért a tettéért a középkorban bizonyára még meg is dicsérték volna. Bennem azonban ösztönös megdöbbenést és mélységes undort keltett nyers kegyetlensége. A macskagyűlöletnek, bármennyire is meglepő, keresztény gyökerei vannak. Az „ördöggel szövetkező pogány állatok” megjelölés például VIII. Ince pápától származik, aki 1484-től 1492-ig, nyolc éven át vezette a korabeli egyházat. Akkoriban virtusnak számított a harangtornyokból lehajigálni a macskákat, de nem volt ritka a máglyára dobás, a megkorbácsolás, a forró vízben való megfőzés, vagy éppen a bonyodalmak nélküli, sima megfojtás módszere sem. Nincs ezen sok csodálkozni való. A templomokban a szószékekről gyakran elhangzott a vád, hogy az éj sötét leple alatt a boszorkányok fekete macska képében indulnak útjukra, hogy gonosz üzelmeiket folytassák. Elmondhatjuk, hogy Európában, a józan eszüket megőrző, szűk kört alkotó embereken kívül, jószerével csak a tengerészek becsülték és szerették a macskákat igazán, nem kell mondanom, hogy miért…
Az ókori Egyiptomban a macskákat rendszerint a macskafejjel ábrázolt Bastet istennő megtestesüléseiként tisztelték. Bastet Isis és Osiris lánya volt, az öröm, a zene, a tánc és a termékenység úrnője. Így ő lett az egyik patrónusa a terhes nőknek is. Áldozatként Bastetnek édes folyadékokat, mézet, mentát, nyers húst vagy illatosítókat ajánlottak fel. Ebből adódóan a közönséges házi macskákat is nagy becsben tartották. Olyannyira, hogy gyakran fel is ékszerezték őket, és megengedték nekik, hogy ugyanabból a tányérból egyenek, mint a gazdájuk. Ha a házi kedvencek kimúltak, tetemüket gyakran mumifikálták, s gazdájuk, sőt annak közeli hozzátartozói is, vezeklésük jeléül, leborotválták szemöldöküket. Ez tehát az ellenkező véglet.
E történelmi példák szerint – amiket hosszú évezredek választanak el egymástól – a macska vagy ördögi lény vagy éppenséggel szent állat, e két ellentétes felfogás ellenére természetesen mindig akadtak olyanok is, akik a józan középutat járva, kizárólag önmagukért becsülték és kedvelték e derék háziállatokat. Úgy tűnik, hogy a gyűlölet vagy az imádat hátterében a legtöbbször valamilyen ideológia, erőszakos és mesterséges világnézet áll, és ez így lesz addig, amíg csak ember él a földön. Éppen ezért nagyon is helyénvalónak tűnik számomra az a megállapítás, mely szerint a helyes nézet a nincs-nézet, a nézet-nélküliség, ez utóbbi ugyanis kiküszöböli az előítéleteket, az elfogultságokat, és az ok nélküli kemény álláspontokat.
A szamurájok jellegzetes világában például a macska gyakori szereplője a tanító jellegű állatmeséknek. Isszai Csodzan 1727-ből származó írása A macska fantasztikus tudománya (Neko no mjódzsucu) arról tudósít bennünket, hogy a macskák bizonyos szempontból igenis rokonaink, s kiválóan alkalmasak arra, hogy általuk embertípusokat, emberi tulajdonságokat modellezzünk, sőt mesébe illesztett történeteikből erkölcsi tanulságokat vonjunk le.
Ez utóbbi illusztrálásaként röviden összefoglalom Csodzan mester állatmeséjét: Egy híres kardforgató házába óriási patkány fészkelte be magát. A ház gazdája megpróbálta macskájával elkapatni a patkányt, az azonban rögtön nekiment és csúnyán belemart a macska pofájába. A kardforgató mester ezután a szomszédbeli két ismerős macskával próbálta elűzetni a félelmetes állatot. Azonban a szomszéd macskák is rendre kudarcot vallottak, s nem sokára vinnyogva, megfélemlítve elszaladtak. Ezt követően a gazda mérgében maga próbálta elintézni a patkány, de egyszerűen képtelen volt eltalálni a kardjával. A kardforgató végül a szolgáját hivatta, s a következőt mondta neki: halottam, hogy a környékünkön van egy rendkívüli macska, kérd kölcsön, és hozd ide. A szolga által elhozott macska nem látszott okosnak, sőt, inkább bambának tűnt. A mester kissé kételkedve ugyan, de betette a macskát a szobába. A patkány azonnal összehúzta magát és teljességgel lemerevedett. A macska lomhán odasétált és akár egy élettelen csomagot szájába kapta a patkányt, majd kihozta a házból.
Azon az estén összegyűlt a házban a három pórul járt macska, s nagy alázattal arra kérték az öreg macskát, hogy adjon magyarázatot a történtekre. Az öreg macska azonban nem válaszolt rögtön a neki szegzett kérdésekre, először arra kérte a többi macskát, hogy ki-ki számoljon be a saját módszeréről. Az első megszólaló macskának, aki kissé hetvenkedő volt, ezt vetette a szemére; gyakorlási módszered nem más mint pusztán fizikai erőkifejtés, szellemedet a győzelem foglalkoztatja, ebből adódóan még a célhoz ragaszkodsz, s ezért vallottál kudarcot. A második macskának, aki nem a technikájára, hanem belső intuíciójára volt büszke, ezt mondta; a pszichikai erő önmagában nem vezet sikerre, már az a tény, hogy a birtokodban lévő erőnek tudatában vagy, súlyos akadályozó tényező. A harmadik macska ravaszabb volt, mint az első kettő, nem a fizikai és nem a szellemi erejére hivatkozott, azt állította, hogy semmiben nem tanúsított ellenállást, sőt, azonosulni igyekezett ellenfelével, hogy az ne találjon benne semmi fogódzót, ám mégis kudarcot vallott. Az öreg macska elmosolyodott és ezt felelte neki; amit te megbékélésnek nevezel, az nem a Nagy Természet része, hanem csinált, mesterséges megbékélés. Tudd meg, hogy minden tudatos szándék akadályozza a Nagy Természet rezgéseit, s így megakasztja a spontán mozdulat folyamatát. Ha azonban semmire sem gondolunk, úgy mozgásunkat a lényegi rezgés irányítja, s ez esetben tényleg nincs megragadható formád, s ellen-formaként mi sem jelentkezhet. Aki tehát ekképpen jár el elérheti a szándék-nélküliség legfelső fokát, s e fokon valósul meg az isteni, lovagi ösvény célja: „ölés nélkül győzni.”
Igen. Talán nem szégyen e mesebeli öreg macskától tanulni, így a túlzások helyett mindig a lényegi rezgésre érdemes ráhangolódni, íróként azt is mondhatnám az isteni, lovagi ösvény célja; a Nagy Természethez igazodva, túllépve az önérdeken, szándék nélkül írni.