Részlet a „Szobor válaszai Pygmalionnak” c. ciklusból
A köztünk lévő láthatatlan ködöt
az érintésben meginduló vággyal
áttöröd,
és bőrödön
az apró-finom pihék
rásimulnak hamvas,
érces-sima testemre is.
Látom, tudom, s mégsem érzem
az érintésed igazán,
teljes egészében.
Viszonzásra vágysz, és én megadnám.
Már emelném karomat, hogy téged
szorosan átfonjalak, hogy szándékodat
nem-kő-szívem meghálálja,
de a súly lehúz, és ismét rájövök,
mennyire köt márványbörtönöm;
szobor-létem gúzsba kötő páncélzata.
Kell, hogy legyen valami, ami
a végső vágyad, és a te lényeged is
röghöz köti, valami, védőháló talán,
vagy burok,
amit áttörni nem tudok,
talán akkor sem,
ha magam szobor-mivoltomból kitörök.
Mondd hát,
mi a börtönöd,
ami így fogva tart?
Miközben tapintasz és ölelsz,
tőlem mégis mérföldekre vagy?
Szeretném érezni azt, amit érzel.
De ezt a kölcsönös rezonanciát
kioltja különbözőségünk
áthidalhatatlannak tűnő mivoltja,
és én nem értem, hogy te hogyan is érted,
pedig
szeretném érteni azt, amit érzel.
Beszélsz hozzám, én válaszolok,
remélve, hogy mondandóm lelkeddel
kihámozod,
de szavaim tompítja
a márvány kőkemény héja;
elakadnak a hangba olvasztott
gondolatok.
Még akkor is, ha félig kimondott
vágyaidra én ordítva válaszolok,
oly hévvel és erővel, ami világomban
üvegfalat repeszt.
És te hallasz ugyan valami neszt,
de kéjsikolyom a légy zümmögésének véled
vagy a képzeleted játékának.
Világunk között a falak
hangszigetelt purgatóriumi szoba,
miben elbeszél egymás mellett
az elharapott végű vallomás,
a puha, suttogott-félszeg,
és a kétségbeesett kiáltás, mi rá
válaszul érkezett, s még az is
megtörténhet, hogy ők ketten
nem is egy nyelvet beszélnek.
Hogy vágyaink, bár vágynának,
mégsem találkoznak.
Mert nincs közös szótára
a szobornak
és a szobrásznak.
©Búzás Tünde: Ketten