Boleró
Ringat, kábulatba tesz,
furcsa képeket hoz,
a halk dobszó
vissza-visszatér,
az ismétlődő, örvénylő ritmus
felemel,
finom mozdulatokkal kísér,
éjálmodat hívja elő,
szédít,
a bizonytalan ürességbe
lebegtet,
erősödik a dobpergés,
a zene magasabbra vált,
felráz, pólusaid kitágulnak,
aztán mélybe száll,
megnyugtat,
simogat és bevon,
kizár belőled
minden más érzést,
gondolatot,
egymagad vagy
a zene tiszta ölén,
zsenge tüllruhája
simogatón körbevesz,
vigasztal,
az alaphang ugyan az marad,
de a ritmus
apró lépésekkel
tovább gyorsít,
a parti szélben
lebegésed álladósul,
gyékényből font kosárból
tekeredik ki
az oboa-dallam,
nyelve feléd lövell,
mámor fűszerei,
illatok párái
közé kerülsz,
körbevon,
a zene lesz
egyedüli táplálékod,
szemedet behunyod,
kiürült tudatállapotba lépsz,
gyorsabban veszel
lélegzetet,
izmaid ritmikusan
összehúzódnak,
sejtjeid hártyái kinyílnak,
önkéntelenül himbálod magad,
az égre fordítod fejed,
derekad kiegyenesedik,
dús ütemben
törsz a csúcsra,
hajszolod magad,
feszültséged nő,
eszméletvesztés
közelébe kerülsz,
nincs megállás,
nincs feloldás,
a sós hullámok
egyre nagyobbak,
a dobpergés erősödik,
a ritmus ruganyos
kísértetként ki-ki tör,
magasabb
fokozatba vált,
a dallam hátrább kerül,
s úgy érzed túllendültél
az ismert valón,
már nem bírod sokáig,
közeleg a vég
vad szomja,
nem vagy egészen
magadnál,
de még mindig
magasabbra léptet
az ismétlődő áradás,
tovább hiteget
a révült zene,
tükre kéjt fakaszt,
azt hiszed már
nem bírod tovább,
mikor végre kitör belőled
ájult sóhajod:
vége, vége…[1]
…és mégis
maradsz a földön,
csendben, mozdulatlanul,
hosszan..
[1] Versemet M. Ravel Boleró című művének hallgatása közben írtam.
Maszkod mögé
nem láthatok, így arcodat
közvetlenül nem kutathatom,
sem a támadó gőgöt,
sem a vigasztaló jót
rajtad fel nem fedezhetem.
Bárányhimlős korodból
itt maradt viselkedésed
foltjait tapaszok fedik.
Vízbe fojtott emlékeid
a mélyből irányítanak,
árnyak és szelek
irgalmából érheted csak el
partodat.
komplexusodat
jelenedből szökve,
túlzott alázatosságoddal
igyekszel jól elrejteni.
Víz vesz körös-körül,
de hajódról küldött
zászló-jeleidből
egy értő szem
látja benső szörnyeidet.
Ütköző nappalaidat
fejfájások keserítik,
éjjeleid béke-álmát
csikorgó fogaid
hangja kíséri.
Viták közben
kőarcot mutatsz,
de türelmed fogytán
szitokfogaid mélyednek
ellenfeled húsába.
Lázító cédulák, plakát-arcok
könnyen csábítanak
romboló hitekhez,
és a szerelem
– legfeljebb
sírkövek közt állva
támad fel benned.
Az ezüst szálak gyorsan
szaporodnak hajadban,
de pirulák rajtad már
nem segítenek.
Hazád neked
csak egy üres telek,
ahová házadat felépítheted,
amiben maradsz majd
fuldokló magányodban egyedül,
hiszen leszármazottad,
te szegény árva,
már régóta
idegen ország lakója.