Elkeveredni a röggel.
Örök időkre, emlék nélkül.
Megölelni végre a semmit.
A lelkem olyan könnyen békül.
Nem álmodik a por.
A rothadó hús bűzlik,
ezért kell rá a vastag föld,
amíg csontvázzá enyészik.
Föld felett pedig a feledés.
Pókhálóval fedett emlékezet,
és kit érdekel akkor már
a jelen, bárhogy ítélkezett.
Koponyám vigyorog a sárban.
Mindig tudtam, értettem én.
Meleg felejtés terít be engem.
Nem kellett soha a remény!
©Kovács Emil Lajos: Megoldás