Hidasi Zsolt: Fuppantás

A minap a városba autóztam, de még mielőtt beértem volna a forgatagba, egy vasúti kereszteződésben sorompót kaptam. „Sebaj” – gondoltam magamban könnyedén -, „addig majd nézelődöm”. Épp valami üde foltot kerestem tekintettemmel az út menti kertekben, ahol a korán jött tavasz miatt már teljes pompájukban virágoztak a gyümölcsfák, de fejem, orromat szolgai mód követve, szinte szándékom ellenére fordult az ellenkező irányba. A tövig lehúzott ablakon keresztül ugyanis valami penetráns fekáliaszag csapta meg az orromat. „A szarszagnak hatalmas ereje van” – gondoltam, majd némi nyaktekergetés után sikerült beazonosítanom a bűz forrását.

A szippantós autó talán nem egészen adekvát helyen, a temető oldalába települt kifőzde előtt parkolt, ahol a kőkerítés élőknek fenntartott oldalára hatalmas betűkkel pingálták fel az ellenállhatatlan szlogent:

HURKA

KOLBÁSZ

PECSENYE.

Mindig bosszantott, amikor a marketing érzékeimen keresztül akar megfogni, és sebezhetőségem eme direkt voltát kihasználva presszionál, de hogy éppen itt és most? Na nem! Az agyamra boruló gáz, ez a temetői-kifőzdei-szippantós szarszag, a nyálcsorgatós felirat, a képzelt kép, amint a temetőbe látogató emberek kétpofára zabálják a hurkát-kolbászt-pecsenyét, egyszóval a halmozottan és határozottan nem odavaló dolgok, cselekvésre késztettek.

Rozoga autómat ügyesen kitessékeltem a sorompó előtt felgyűlt sorból és az autót hátrahagyva elindultam a temető felé. Hasonló helyzetben teljesen értelmetlen belső küzdelmeket vívok, hagyom hadd fortyogjon a düh, az elfojtott indulat. Ilyenkor képzeletbeli alakokkal folytatott vitákban provokálom magam, aztán csatát nyerek, és ezzel el is van intézve a dolog.

– „Liftben, moziban, villamoson nem fingunk, szippantós autóval nem parkolunk kifőzde elé, kifőzdét pedig nem építünk a temető oldalába!” – ordítanám gondolatban valakinek, akiről nem is tudnám, hogy kicsoda. De a belső csatanyerés most kevés, a társadalom nevében akarok eljárni.

Ezt nem hagyhatjuk!

Konokul lépkedtem hát tovább a temető felé, amikor észrevettem, hogy a szippantós autó oldalán hatalmas, színes virágok virítanak. „Összességében egész vidám”- gondoltam, és az indulatot, amit az imént éreztem, lendületté szelídítettem magamban. Mire a szippantós kocsihoz értem, már a lendület is megtört. Egy komoly monológot vezettem le magamnak a józan észről, a hiábavalóságokról, az „életre valóság” és a „halálra valóság” okait kutatva és persze mindennek a negálását keresve.

A sofőr, egy jól megtermett kopasz fickó, vakondruhában, izzadva és szuszogva, épp egy hatalmas lila virágot pingált a szartartály még dekorálatlan oldalára, amikor észrevette, hogy nézem.

– Há’ nem tavasz van, bazdmeg? – kérdezte kedvesen.

– Jól mondja – válaszoltam lassan, majd eltűnődve jegyeztem meg magamnak, hogy ha elég odaadóan tesszük, akkor a megélhető és meghalható dolgok halmaza teljes átfedést mutat. Csak az kérdés, hogy milyen az érzés, ami utánuk marad. Hát ilyen az ember.

– A szippantás negálása pedig a fuppantás – tettem még hozzá elgondolkodva a vakondruhásnak, aki közben nyögve felegyenesedett és döbbenten tett néhány tétova mozdulatot festéktől csöpögő ecsetjével a levegőben.

– Ezt nem értem – nyögte ki nagysokára.

– Nem baj – mondtam megvidámodva -, én sem – és alaposan kifuppantottam magamból a mélyen letüdőzött jóféle magyar valóságot.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük