Gerber Erika: Nem értik

Látod, itt vagyok megint, egyből megtalálom a sírodat. Hoztam a teát. Már látom is a bögrét, amit a nagyival rögzítettünk a fejfához a télen. A te bögrédet. Hogy benőtte azóta a gaz!
Kár, hogy nem látszik jól, pedig milyen jól mutatna itt a sok unalmas angyal között az a bőszoknyás, szegedi papucsos lány a piros zománcon! Most csak a köténye pántja látszik ki a füvek közül. Egy csiga mászik rajta lefelé.
Mindig olyan akartam lenni, mint ez a táncos lány a bögrén, aki pont olyan, mint te voltál: formás lábú, szép szemű, mosolygós. De apa azt mondta nekem, hogy ilyen „bözendorfer” lábakkal, mint amilyenek nekem vannak, (nem tudtam mit jelent az, amit mondott, nem mertem megkérdezni, akkor se, most se) ne álmodozzak én ilyesmiről. Legyek inkább tanárnő, ahhoz nem kell a szépség. Hát, nem lett belőlem táncosnő, egész nyáron a zongoraszéken ülve kalimpáltam a lábaimmal, és még csak szegedi papucsot se kaptam, pedig te megígérted, de meghaltál.
Becsaptál!
Nem te mondtad mindig, hogy vigyázzak magamra, ne maradjak sokáig a hidegben, nehogy felfázzak? Erre fogod magad és meghalsz? Miért csináltad ezt velem? És, pont ilyenkor amikor már csípi a hideg a fülemet? Tudod, hogy a lábam is majd odafagyott a földhöz, amikor itt álldogáltunk a gödör körül, alig bírtam kivárni a lapátolás végét, meg azt, hogy befejezzék már végre azt a sokjajgatós éneket.
Itt van mama a tea, tessék, még meleg. Nem mertem ám mondani otthon, hogy ide jövök,  hozzád – apa azt mondja, egy kislány ne mászkáljon egyedül a temetőben, de mit csináljak, ha nem jön velem senki?
Hát, nem értik, hogy én itt nem vagyok egyedül?
Töltenék neked, de látom a tegnapit se ittad még meg.
Milyen lehet most neked odalenn? És azt se tudom, hogy férsz bele abba a kicsi dobozba amit beletettek a gödörbe. Reggel egy pókkal játszottam, tudod, azzal a nagyon hosszú lábúval. A nagyi azt mondta rá, hogy kaszás. Na, betettem a pókot a dobozba, a lábaival együtt. Először  alig fért bele, küzdöttünk, mindig ki akart bújni az ujjaim közül. De a végén olyan volt, mintha, magától mászott volna bele. Majd amikor egy idő után belestem a résnyire megnyitott dobozba, csak egy sarokba gömbölyödött kicsi pöttyöcskét láttam, akkorát, mint egy gombostű feje. Én is szeretnék néha ilyen apróra zsugorodni. Figyelsz rám, mama?
Na, jó, megszoktam már, hogy nem beszélsz hozzám. Akkor se nagyon beszéltél, amikor még együtt kortyolgattuk a teát. De azért mindig várom, hogy jöjjön az este, és egyedül maradhassak a szobámban. Úgy kezdődik, hogy érezni kezdek egy illatot, aztán mozgásba lendül a levegő és te kikavarogsz belőle, mint gőz a forró teából. És akkor én jól beburkolom magam a meleg dunnával, és ahogy leülsz az ágyam szélére, elalszom.

©Fűkő Béla grafikája

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük