Oláh Tamás: Grimaszok

Mit várhatok itt még ebben
a városban,
ahol születtem, és éltem eddig?
Kinek szóljak és miről?
Itt nincs válasz az őszinte,
gyermeki kérdésekre sem:

miért vagyok én én,
és miért nem vagyok pillangó,
vadvirág, vagy éppen te,
miért vagyok itt ezer éve,
és miért nem születtem máshol,
hogyan keletkezett
a néma istenség,
a nagy Természet,
és mikor lesz
a fájó kábulatnak végleg vége,
s élünk-e egyáltalán,
vagy ez csupán dermedt álom,
mely bennem éhesen lüktet?1
Miért boldogít a pénz,
míg szomjazol rá,
és miért nem, ha gazdag vagy
és éber szempár edzi
viaszarcodat?
Mit akartok hallani rólam?
Ami velem történt leírni pontosan,
mint egy matematikai képletet,
lehetetlen.
Nekem kellett mindig döntenem,
megrontó lázban égve,
vaksötétben és kábulatban,
mert magam voltam
minden cselekedetem
fanyar tanácsadója.
Ez alól senki fel nem oldhatott.
Sokáig hittem a messzeségben,
de hiába küldtem imádságfélém
vékony fonalát fölfelé,
a válasz egyre késett.
Vágytam a távolodó után,
s észre se vettem,
aki mosolyogva közeledett felém.
Szeretnék nemet mondani
a sok illanó gyönyör után.
Elég a hazug jóból.
Nem akarok többé
a gondolatlan világ része lenni.
Élni egyszerűen lenne jó.
Beszívni a friss zápor illatát,
nézni egy levél erezetét,
egy hangya útját,
a patak örvénylő vízét dalolva követni,
csodálni a zöldfülű fákat.
Nem csinálni semmi hasznosat.
Az égi óceánon, Neve Nincs Szigetre
hajózni lenne jó:
ahol szenny nem terem,
ahol múlt és jövő már összebékült,
ahol a szavak felvették újra
eredeti jelentésüket,
és poétaként hanyagul dobhatom
őket a zenélő sorokba,
hírfoszlányok sem kavarognak a légben,
és nem kell töprengeni,
mikor és hol mi következik?
Ahol senkit sem kell tanítani,
beavatni, ahol a vers
vágyba hívó muzsika2 lesz megint,
ahol csendes mindig
a reggel és az este,
ahol feltámadás se kell,
mert ott él bennem
mindenki, akit valaha szerettem.
S legfőbb vigaszom az lesz,
hogy minden hitvány dolgot
végleg elfelejthettek.
Most az eltűnt idő után,
álomszárnyon elém jön
a távoli valóság,
ahol legyőzve a fényt,
már a Fekete Hold világit.
Ott lépünk
az új ős-kezdetbe, s mint élő atomok
olvadunk egymásba Te meg Én
– talán most már  örökre.

 

  1. A vers elindítója Wim Wenders: Berlin felett az ég című filmje volt.
  2. Paul Verlaine: Költészettan A dőlt betűs szavak Kosztolányi Dezső fordításából valók.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük