A folyók nem váltanak útlevelet.
A medence hívó ölébe árad ki-be az emberrengeteg,
a szél a határokon át sodorja az aranyat és a szemetet.
Egyik nagyapám minden őse Vereckén át, lóháton jött ide,
a másik is messzi idegenből, csak azért, hogy legyen kenyere.
Az egyik harcosan, büszkén, dacolva, fogyva, megverve, győztesen,
hitte e föld csak övé, s volt, hogy hitében nem bíztatta senki sem;
váltott hitet, majd sokszor királyt, túlélt mindent, azt, mit már nem lehet
— a másik bottal bírta rá fiát: változtasson nyelvet, nemzetet.
A folyók nem váltanak útlevelet.
Kevercse most e két régi szülőnek, hol kétlem, hol bízom a mát.
Helyettem mások hiába beszélnek, hiszem csak mit sok szemem lát.
Határ közel, határ távol, vagyok egyszerre ott túl és ideát,
benn lélekben mindig velem jönnek, rajtuk át, velük látom a mát.
A szél a határokon túlról sodorja ismét az elszánt tömeget,
a medence hívó ölébe árad, egyre árad az emberrengeteg.
A folyók nem váltanak útlevelet.
Illusztráció: Kerekes István fotográfiája
„A folyók nem váltanak útlevelet.” Nagyszerű kifejezése a versüzetnek ez a fontos sor… Szeretem a hasonló, hárompillérű verseket.
Aranymetszés… – Különleges költői eszköz.
Így van. Hazánknak mondjuk ezt a földet, de valamikor letöbbünk
„bevándorló” volt. Migráns, ha úgy tetszik.
Köszönöm a megjelenést. Minden szerzőtársamnak gratulálok.