Dragomán György: Máglya – részlet

Délután pont átöltözöm, leveszem a szoknyám és lehúzom a harisnyám, hogy felvegyem a háziruhámat, pont lelépek a szőnyegről a padlóra, amikor egyszer csak megfájdul a hasam. Úgy, mint délelőtt, a nagyszünetben, csak sokkal, de sokkal erősebben. Ilyet eddig még soha nem éreztem. Nem tudok megmozdulni, állok mezítláb a padlón, azt érzem, hogy húz a fájdalom. Belül fáj, szorít és feszít, élesen ránt lefele. A hasamra nyomom a két tenyerem, előregörnyedek, próbálok lélegezni, de a fájdalom erősödik, szorít és húz, a lábujjaimat nézem, azt gondolom, mindjárt bele fogok süllyedni a padlóba, bokáig, térdig, kötésig, köldökig. A padlódeszkákat nézem, a fa erezetét, a vonalakat, ahogy kanyarognak, ahogy befutnak a talpam alá.
A fájdalom enyhül, aztán megint erősebb lesz, szédülök, a padló hullámzik, nézem a vonalakat, feketén futnak a lakk alatt, az egyik deszkában egy nagy fekete bog van, a vonalak körbefutják, kikerülik.
Megmozdítom a lábam, olyan érzés, mintha a bog nem a fában lenne, hanem bennem, bent a hasamban. Nem akarok odanézni, elfordítom a fejem, a piros kakasos párnát nézem a csergén, a szélén körbefutó piros szegély fodrait, követem a fonalat, ahogy csavarodik, arra gondolok, hogy mire körbeér a szemem a párnán, el fog múlni a fájdalom. A szegély fonalát nézem, vajon ki hímezte, biztos Nagymama volt, elképzelem, hogy mozog a hímzőtű a vászonban, át- és visszahúzza a fonalat, át és vissza, szinte hallom a surrogását. Mire körbeér a szemem a párna szélén, már nem érzem, hogy fájna a hasam. Lassan megmozdulok, a fájdalom akkor se tér vissza, öltözni kezdek, de közben azért vigyázok, hogy ne nézzek le a padló deszkáira.
Este már rajtam van a hálóing, felhajtom a takarót, leülök az ágyra, amikor megint fájni kezd a hasam. Ugyanúgy fáj, mint a délután, szorít és húz. A hasamra nyomom a tenyerem, ledőlök a párnára, a hideg damasztba fúrom az arcom, beszívom a keményítő szagát, nem akarok a fájdalomra figyelni.
Kint esni kezd az eső, a cseppeket az ablaknak csapja a szél, kopognak az üvegen, elképzelem a sötét vizet, ahogy folyik lefele a sötét ablakon, úgy alszom el, hogy az esőre gondolok, arra, hogy esik-esik, nem áll el soha.

Nagymama rajtakap hajnalban, amikor megpróbálom kimosni a lepedőt és a hálóingemet. A hálóing véres, a lepedő is véres. Én véreztem össze. Nagyon szégyellem. Hiába dörzsölöm a mosószappannal, hiába csapkodom a kád széléhez, a vérfolt nem jön ki.
Amikor Nagymama benyit a fürdőszobába, el akarom dugni előle a lepedőt, de nincs hova. A hátam mögé teszem, a lepedőből csorog a víz a fürdőszoba kövére, be a talpam alá.
Nagymama odajön, a hátam mögé nyúl, kiveszi a kezemből. Félek, hogy kiabálni fog, félek, hogy meg fog szidni.
Nem kiabál, egyáltalán semmit se szól, csak megfogja a lepedőt, a kagyló fölé tartja, kicsavarja belőle a vizet. Az ujjai között csorog a kagylóba. A rubintköves gyűrűjét nézem, és nem azt, ahogy beissza a vizet a lefolyó.
Nem jön már több víz a lepedőből. Nagymama megrázza, a lepedő kibomlik, kicsi vízcseppek szállnak a levegőben. A közepén ott a folt. Már nem olyan mélyvörös, de nagyobb lett, olyan, mint egy kiterjesztett szárnyú piros madár.
Nagymama a foltot nézi, két ujja közé csippenti, dörzsölgeti.
Mosolyog.
Elengedi, megint megrázza a lepedőt, két kézzel felemeli, kitárt karral szétfeszíti, a feje fölé emeli, a lepedő eltakarja előlem, a piros folt odakerül Nagymama arca elé, hallom, hogy szimatolva szaglássza, a vörös madár szárnyai megrebbennek, nem akarok odanézni, elfordítom a fejem, a padló csempéinek kacskaringós mintáit bámulom.
Hallom, hogy Nagymama hümmögve énekel valamit.
Nem értem a szövegét, de akkor is tudom, hogy miről szól, egy vörös madárról, egy nagy vörös madárról. Nagymama ránt egyet a lepedőn, hallom, hogy a lepedő sercegve elszakad, hallom a madár szárnycsapkodásait, a hajam megrebben, a fejbőrömön érzem a szárnyai szelét, a madár suhogva körberepül a fürdőszobában.
Nagymama rám szól, hogy nézzek fel. Felnézek, a madarat nem látom sehol.
Nagymama megrázza a lepedőt, tiszta, fehér. Nyoma sincs rajta a foltnak. Nagymama összehajtja, ideadja, azt mondja, terítsem ki a kertben, és ha egészen megszáradt, vasaljam ki és tegyem el, ez lesz a kelengyém első darabja.

/Dragomán György: Máglya, Magvető (2014)/

 

 

*Dragomán György írói oldala: https://www.facebook.com/dragomangy

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük