„A dementorok a legvisszataszítóbb lények közé tartoznak, akiket valaha a hátán hordott a Föld. Amerre járnak, kiszívják a levegőből a békét, a reményt és a boldogságot. Még a muglik [varázstalanok] is megérzik őket, pedig számukra láthatatlanok. Ha túl közel mész egy dementorhoz, kiszippant belőled minden kellemes érzést, minden boldog emléket. A dementor, ha megteheti, addig élősködik rajtad, amíg olyanná nem válsz, mint ő maga: lelketlenné és gonosszá. Kiszipolyoz, s végül nem marad benned más, csak a legszörnyűbb emlékeid.”
/J. K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly/
Rowling varázsvilágában nem a halálbüntetés, hanem az ún. dementorcsók a legsúlyosabb büntetés, amit varázsló kaphat. Ebben az esetben a dementor kiszívja az elítélt lelkét. De azoknak is szörnyű sorsuk van, akik az Azkabanban, a legszigorúbb börtönben vannak, ugyanis azt is dementorok őrzik. Sötét, fekete, csuklyás, lebegő lények, amelyek az írónő elképzelése szerint a depressziót testesítik meg.
Lélekölők. E kifejezés kiválóan tükrözi, hogy a mi világunkban is vannak dementorok — csak máshogy hívjuk őket. Lélekölő lehet egy rossz gyermekkor, erőszakos bűncselekmény, szakítás, válás, gyilkosság, betegség, valakinek az elvesztése. Szinte nap mint nap hallani vonatgázolásokról, öngyilkosságokról, és bizony, ha az ember túl sok híradót néz, már önmagában a rengeteg tragédia megboríthatja lelkét és elméjét és könnyen ugyanerre a sorsra juthat…
Lelkünk érzékenyebb a bőrünknél, a szemünknél, a fülünknél, minden érzékszervünknél. Megérez mindent, és a másodperc töredéke alatt reagál az „őt” ért hatásokra. Könnyen tönkremegy, ugyanakkor rendkívül nehezen gyógyul. Különösen egy olyan ember lelke, akinek már többször is összetört és milliónyi szilánkra aprózódott.
Ép testben ép lélek. Ez a mondás általában testnevelő termek felett lehet olvasni. És valóban: a sport, a mozgás, az aktív életmód segít karbantartani a lelket. Sokszor mondják a depressziósoknak: menj ki sétálni, bringázz, fuss, focizz, vagy bármit, csak szabadtéren lehet. Csak hát… a depresszió éppen az ellenkezőjére késztet: arra, hogy ki se mozdulj a házból, de legszívesebben egész napra az ágyhoz kötne. Aki ebben él, menekülni akar: de nem úgy, hogy elmegy a kilométereket futni, hanem alvással. Mert alvás közben nincs rosszul. Ám amikor felébred, annál inkább.
Aztán amikor úgy érzi, nincs tovább, elmegy orvoshoz. Jobb esetben. Rosszabb esetben feladja. Ha szerencséje van, nem csapja el a vonat, és egy zárt osztályon köt ki (bár akik megússzák, ezt eleinte szerencsétlenségnek fogják fel, mondván, nem sikerült a kísérlet). De a közhiedelemmel ellentétben ezen emberek többsége valójában egyáltalán nem akarnak meghalni.
Kiáltanak. Azt kiabálják: valaki segítsen! S mivel eddig nem, vagy csak ritkán hallották meg a hangjukat, illetőleg nem kaptak elég segítséget, az utolsó lehetőséget is kihasználják.
Egy középkorú úr egy pest megyei településen a nappalijában ült, és nézte az esti műsort. De nem is nézte, csak látta. Valójában üveges tekintettel meredt maga elé. Ha megkérdezte volna valaki tőle, milyen műsor megy, fogalma sem lett volna, pedig ott ült előtte. A felesége járt az eszében, aki immáron több, mint egy éve elköltözött tőle. Csúnya história. Azóta egyedül élt. Kétségbeesett, mély depresszióba zuhant, elvesztette a munkáját, egyre nagyobb adósságot halmozott fel. Nem volt senkije, aki törődött vele. De még egyszer sem jutott eszébe, hogy kárt tegyen magában.
Ez az este azonban más volt. Hirtelen, talán saját maga megdöbbenésére is, egyszer csak felállt a fotelből, megkereste a kulcsát, bezárta az ajtót és elindult a késő estébe. A vasút felé vette az irányt. Közel lakott hozzá. Egy kihalt szakaszhoz igyekezett, majd megállt a vágányok mellett és várt. Nem tudta, mikor érkezik vonat, de még nem volt olyan késő. Csakhamar meg is jelent a távolban két fényszóró, melyek áthasították a sötétség mindent eluraló szövetét.
A jellegzetes zakatoló hang a szerelvény közeledtével egyre hangosabb lett. Készen állt. De van itt valami furcsa. Igen, ugrott. De nem elé! Hanem akkor ugrott, amikor az első kocsi már elhaladt. Nekirohant a mozgó vonatnak.
Ez és az a körülmény, hogy nem tudta, mikor érkezik a vonat, azt igazolja, hogy nem akart öngyilkos lenni. Aki szándékában megingathatatlan, előre tervez és biztosra megy. Aki nem így tesz, az szinte biztos, hogy „csak” azért teszi, amit tesz, mert fel akarja hívni magára a figyelmet. Mert rosszul van. Mert úgy érzi, egyedül nem képes megbirkózni érzéseivel…
Utóbb, már a pszichiátrián — ahová ilyenkor automatikusan kerülnek — azt nyilatkozta, hogy „bekattant”. És ezt mondták mások is. A tudatalatti, vagy ki tudja, micsoda, átveszi a test felett az irányítást, és elindítja, talán a saját végzete felé.
Magyarországon az öngyilkosságok száma javuló tendenciát mutat, de világviszonylatban még mindig elég rosszul állunk. A mára több, mint egy éve zajló járvány azonban ismét ronthatja a számokat. Igen, számokat… Szörnyű dolog, hisz’ minden szám mögött egy-egy emberélet áll. Olyan embereké, akik élhettek volna: de nem segítettek nekik. Vagy nem tudtak rajtuk segíteni.
Talán nem is vagyunk tudatában annak, hogy a lélek tesz minket emberré. Különlegessé. Egyedivé. Megismételhetetlenné. És ez, akárhogy is: fantasztikus dolog. Mégis, csak nagyon kevesen törődnek vele.
Pediglen rendkívül fontos lenne az embereknek megismerni a saját lelküket. Nehéz feladat, mert a lélek mélyen van, legbelül. Rejtőzködik. Elbújik. Csak azoknak nyílik meg, akik igazán akarják. Csak azok ismerhetik meg, akik igazán akarják. Akiknek ez nem sikerül, azoknak a titkok titkok maradnak.
Ezek a lélektitkok.
*
Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőket segítő, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot!