Dédimama sohasem értette a matekot. Amint kijárta a hat osztályt, már tette is le a palát – így mondta mindig –, aztán elszegődött az urakhoz kertészkedni. Jobb is volt ott neki, gondozta a veteményest, azt már kitanulta otthon, és nem kellett egész nap a pad fölé görnyednie mozdulatlanul, mintha rátapasztották volna a székre.
– Nem értem én ezeket a számokot, fiam! – mondta nekem később is, amikor kivettem a táskámból és meglobogtattam az orra előtt a szépen bekötött négyzetrácsos füzetet. Göcsörtös kezében remegett a papír, nehezen tudott hajtani, mert nem tudta rendesen megfogni a lap szélét, folyton kicsúszott a mutató és hüvelykujja közül. Ott ültem mellette a hokedlin, szépen, türelmesen kivártam, amíg gyorsan végigfutja a számokat; akartam, hogy lássa, milyen szép íves lett a hármas, pocakos a hat, s a nyolcas két szabályos karikája épp a megfelelő ponton találkozik. Ha piros pont is volt a lap alján, akkor különösen izgultam, mint fog szólni hozzá, vajon megdicsér-e majd.
– Ügyes vagy, fiam – ennyit mondott csak, nekem mégis dagadozott a mellkasom a büszkeségtől, aztán kinyitva letette elém az asztalra a füzetet.
Minden egyes nap így kezdtem a tanulást; először bemutattam az órai anyagot, utána bányásztam csak elő a táskámból a tankönyvet és láttam hozzá a házi feladathoz. Mindig hangosan számoltam, úgy, hogy a nyitott tenyerem az asztal lapjára, vagy a combomra nyomtam, így nem volt olyan feltűnő, hogy az ujjaimat figyelem összeadás közben. Dédi ilyenkor csendben ült, ujjnyi vastag varkocsát a csorba fogú műanyag kontytű köré tekerte, aztán amikor kész lett a gubacs a feje tetején, beleszúrta a kisebb, kétágú hajtűket. Máskor önkéntelenül cuppogott mellettem, vagy a műfogsorát igazgatta, s a szemem sarkából lopva figyeltem, ahogy a nyelvével újra és újra megnedvesíti cserepesre száradt ajkait.
– Nekem ilyenek nem is vótak, fiam – mondta, mikor a szorzást kezdtem gyakorolni.
Ezen teljesen megrökönyödtem. Mert hát a Zsóka néni az iskolában azt mondta, minden ezzel kezdődik; ezek az alapműveletek, nélkülük nem is lenne matematika. Sokáig nem ment ki a fejemből, még vacsora közben is ezen gondolkodtam, a katonákat gépiesen tettem a számba, a sóról teljesen meg is megfeledkeztem, mert csak azon járt az eszem, hogy dédi akkor azt sem tudja mondani, nem elég hat kocka császárszalonna, meg fél karéj kenyér; ő bizony ennek a háromszorosát is meg bírná enni. Akárhogy is nézzük, az azért mégsem járja, hogy ne tudjon szorozni, meg osztani az ember.
Másnap a nagyszünetben támadt egy ötletem. Mikor már mindenki az aulában volt, csak én maradtam a teremben, odaléptem a táblához, és a kartondobozból kivettem egy kisujjnyi, fehér krétadarabot. Nem gondoltam én át rendesen, csak becsúsztattam a mackónadrágom zsebébe, aztán a pad mellé guggolva a könyveim közé ejtettem. Később aztán nem is tudtam figyelni az órákon, egész nap attól rettegtem, hogy valaki észreveszi a hiányzó krétát, akkor majd biztos ki kell pakolni mindenkinek a táskáját, és mekkora szégyen lesz, ha pont nálam találják majd meg.
Délután, amikor hazaértem, arra kértem papát, adjon nekem párat abból a papírból, amit az írógépbe szoktunk fűzni. Nagy, megsárgult, foltos lapok voltak. Szépen méretre vágtam őket, összehajtogattam, mintha egy igazi füzet lenne, vonalzóval még csíkokat is húztam bele. Nagyon izgatott voltam, amikor a füzetet, meg a krétát szorongatva beléptem dédimama ajtaján.
– Ma tanulni fogunk! – mondtam neki. – Én leszek a tanár, te meg a diák.
Elkerekedett a szeme, szabadkozni próbált, ő már túl öreg ehhez; közben a ráncai, talán a szavai nyomatékosítása végett, a szokásosnál is élesebben szántották végig a bőrt a homlokán. Én meg mondtam neki, nem olyan nehéz ez, mint elsőre tűnik. Félnie sem kell, nem leszek én szigorú, jutalmat is hoztam ám, ha ügyes lesz.
A cseresznyefa szekrény oldalára írtam fel a feladatokat. Dédi ott ült a viaszosvászonnal borított asztalka mellett, száraz, bütykös ujjaival markolta a grafitot. Nézett rám, elrévedve, mint aki a szekrény falán túl már egy másik világba tekint. Remegett a keze, amikor az első sort a füzetbe írta, s olyan erővel véste a számokat a papírra, hogy a ceruza hegyétől átszakadt a lap.
Az összeadás egész könnyen ment, a szorzást nem tanulta meg. Az óra után a tenyerembe fektettem a sovány kezét, levettem az átlátszó fóliát a tetoválásról, úgy nyomtam rá a kézfejére, nedves törölközővel óvatosan rá is simogattam. A vörös rózsákból kirakott szív úgy simult rá a fakósárga, sápadt bőrére, ahogy a rozsdaszín göcsök tarkítják a hasított furnérlapok felszínét. Sokáig nézegette, mozgatta a csuklóját, hogy jobban érje a gyérülő délutáni napfény, aztán ujjbeggyel gyengéden cirógatni kezdte a bőrt a kézfején.
A második számtanóra után nem engedte, hogy a tetoválást a kezére tegyem.
– Ne tedd rá, fiam, a másik is legyött.
– Nem baj, dédi, adok másikat, van még – feleltem.
– Nem köll nekem, elkopik, oszt akkor nem nézhetem.
Gondoltam egyet, a tetoválást a szekrény bal felső sarkába ragasztottam, a krétával írt számtanpéldák fölé.
– Nézd csak, így sokáig megmarad – mondtam neki.
Mire elkezdődött a nyári szünet, egymást követve díszelegtek a szekrény peremén a szirmot bontó rózsák, mézeskalácsszívek és a csokornyakkendős plüssmackók.
Dédimama sokszor állt az ablak mellett, finomszálú, pókhálós haján átszökött a napsugár. A botján támaszkodott, úgy nézte a képeket. Talán tényleg egy másik világba révedt, ahol még ízes volt a csók, friss és könnyed az élet, mint a harmat a tavaszi virágok szirmain, s a szerelmes levelek sem porosodtak egy fadobozkába zárva a szekrény mélyében.
Dédimama egy májusi hajnalon kelt útra. Nem hagyott mást hátra, csak az ágy mellé támasztott, famarkolatú járóbotot, s a szekrényre ragasztott, aprócska képeket.
2021-04-10