Leborulnék eléd bocsánatért
de túl büszke vagyok, túl szabad.
Csak belül sírok az árnyékodért
mi rám vetült, korholt néhanap.
Kötőfékemet szelíden fogtad.
Szavadban ostor sohasem volt.
Lázadó lelkemet tanítottad.
Nagyon makacs volt, és nem tanult.
Te sírva elmentél messze tőlem,
én meg büszkén néztem szerteszét…
Magányba borult mára a lelkem
az álmom szilánkra tört szemét.
©Vizúr János fotóművész alkotása