A minap a klozeten üldögélve (inspiráló környezet: az elmúlás és a „mivé lesz minden” melankóliája a testi-lelki megkönnyebbüléssel ötvözve) részesültem váratlanul amolyan buddhista megvilágosodás-élményben.
A fülke csöndjét koppanás törte meg: megtermett poloska szállt le az orrom elé egy száradni kitett és aztán ottfelejtett gumicsizmára. Unalmasan konvex pohos testét esetlenül vonszolták előre törékeny lábacskái és én arra gondoltam, bizony jól elbánt vele a természet. Mivégre tömörült az a sok szerves molekula poloskasejtekbe, azok meg egyetlen reménytelen tömbbe? Mit vár ez a lény az evolúciótól? Észrevehetné, hogy a versenyt már elvesztette és speciel épp a nyertessel találta most szemben magát. Éreztem, ahogy embersejtjeimet önelégült melegség tölti el, az őket alkotó embermolekulák – akik íme szerencsésebb kasztba születtek – pedig tettetett részvéttel konstatálták: ma nekem, holnap neked. De egyelőre nekem.
*Első közlés