Öreg volt. Magányos természetű. Halála után a neve nem maradt fenn, életében sem ismerték sokan. Mondjuk, akkoriban még nem is élt túl sok ember a Földön, de az öreg azoktól is inkább elkülönült. Valahogy jobban érezte magát egyedül. Mondjuk, nem volt mindig egyedül. Korábban volt felesége, de az belehalt a szülésbe. A baba megmaradt, az öreg fel is nevelte. Mondjuk, akkor még nem volt öreg, de mivel nem tudjuk a nevét, mert az ugyebár nem maradt fenn, ezért most hívjuk csak öregnek, bármely életszakaszát említjük. Na, szóval a fiú felnőtt, de sajnos fiatalon – épphogy csak betöltötte a harminchármat – meghalt. Az öreg ezután döntött úgy, hogy elkülönül az emberektől. Szabadidejében, amiből sok volt neki, és ami többnyire magánnyal párosult, sokat gondolkodott. Mindenféléről. Aztán az egyik délután, teázgatás közben megjelent neki az Isten. Mondjuk, ez a teázgatás is furcsa így leírva, mert akkoriban még nem hívták teának. Az öreg szeretett próbálkozni különböző levelek forrázatának a megkóstolásával, de a többi embernek akkoriban ilyesmi még az eszébe sem jutott. Na, szóval ott teázik az öreg nagyban – egy faházikót kell elképzelni szalmatetővel – és akkor megjelenik az Isten, és azt kérdezi az öregtől, hogy kicsoda ő. Mármint nem azt, hogy az öreg kicsoda, hanem, hogy ő maga kicsoda. Az Isten. Saját magáról kérdezte az Isten az öreget, hogy kicsoda ő. És akkor az öregnek beugrott, hogy néhány hónappal azelőtt éppen azon gondolkodott, hogy az embereknek szükségük lenne egy vezetőre. Egy olyanra, aki mindenek felett áll, nem látható, mert nem ember, hanem valamiféle égi hatalom, és egy sajátos, de nagyon igazságos szabályrendszer szerint megítéli az emberek cselekedeteit. Arra is emlékezett, hogy éppen az egyik furcsa levelű bokor furcsa leveleiből készített forrázatot, amit aztán meg is ivott, és akkor találta ki ezt az egész Isten dolgot. Ja, azért Isten dolog, mert az öreg Istennek nevezte el ezt a felsőbbrendűt. Még olyat is kitalált hozzá, hogy időnként majd megjelenik az embereknek ez az Isten, azok meg vagy betojnak, vagy megvakulnak, vagy egyszerűen beszédbe elegyednek vele. Aztán meg arra is gondolt, hogy később születik egy fia ennek az Istennek, aki meghal az emberek bűneiért, mert addigra már nagyon megkergülnek majd az emberek, és jól fog jönni nekik egy ilyen megváltás vagy micsoda. Na, szóval ilyesmiken elmélkedett korábban az öreg, aztán most meg megjelent neki az Isten, de hát ő maga, az Isten sem értette, hogy mi ez az egész. Az öreg is zavarba jött kissé, de valahogy csak-csak elmagyarázta az Istennek, hogy mi is történik. Aztán ittak egy teát közösen, mert az öreg megkínálta az Istent, az meg elfogadta. Ez most egy jófajta volt. Csalánból készült. Mondjuk, akkoriban még nem csalánnak hívták. Aztán az öreg meg az Isten megegyeztek néhány dologban, csak a miheztartás végett. Többek között abban, hogy úgy lesz kerek a sztori, ha azt mondja majd az Isten az embereknek, hogy ő teremtette őket. Ez csak egy pici változtatás, de ettől mégis sokkal családiasabb a dolog. Aztán az Isten, mielőtt elköszönt, elbizonytalanodott a szabad akarat kérdésében, és ezt fel is vetette az öregnek. Csak azt akarta tisztázni vele, hogy addig oké, hogy a hivatalos álláspont szerint ő teremtette az emberiséget, de hát őt meg végeredményben az öreg teremtette, és most akkor ő hogy lehet biztos abban, hogy a jövőben bármilyen, az emberek sorsát érintő döntését ő maga fogja meghozni szabad akaratából, vagy nincs-e éppen minden determinálva az által, amit az öreg elképzelt, amikor azt a teát megitta. Na, az öreg ezt a kérdést már nem értette. Mindössze annyit javasolt az Istennek, hogy csináljon mindent úgy, ahogy azt jónak látja, és higgyen magában. Mondjuk, már fáradt is volt az öreg, mert ekkorra már este lett. Meg is kérdezte az Istent, hogy ott tölti-e az éjszakát, meg hogy kér-e valamit enni, aztán még azt is felajánlotta neki, hogy nyugodtan maradhat néhány napig, ha gondolja, de az Isten végül nem maradt. Azt mondta, inkább elindul, mert még nagyon sok dolga van.
©Kovács Emil Lajos – Torony naplementében (Szatmárnémeti)