Lejegyezte: Kiss János, a szőrös arcú pótgazdi
Egy hűvös délelőtt nagy futkosás volt nálunk az udvaron. Egy nagy guruló ház állt a kapu előtt és »nemjószagú« emberek jöttek-mentek körülöttem.
Azután egyszer csak elment mindenki, csak az volt a baj, hogy magukkal vitték a gazdit is. Még szerencse, hogy éppen itt járt a szőrös arcú pótgazdi.
Őszintén szólva azért nem nagyon örültem, mert felcsatolta rám a sétáló hámot, de nem mentünk sétálni, hanem betett az autójába.
Mint köztudott én alapvetően félek az autóban, de most valahogy más volt. Elöl ülhettem, láttam a szőrös arcú pótgazdit és miközben tekergette az előtte lévő kereket, a szabad kezével simogatott.
Sokszor mondta a nevem: „Csoki, nyugi kiskutya, most elmegyünk hozzánk, és ott fogsz lakni egy ideig.”
És valóban hamar megérkeztünk egy majdnem olyan házhoz mint a miénk, csak ez alacsonyabb meg hosszabb volt. Hááát. Ha eddig féltem, akkor nem tudom mit éreztem, amikor kiszálltunk.
Egy hatalmas nagy fehér kutya ugatott az udvaron. A szőrös arcú pótgazdi felkapott az ölébe és nyugtatóan simogatott, meg beszélt ahhoz a másik kutyához.
Biztos barátok, mert abba hagyta az ugatást és csak szaglászott, ahogy nálunk kutyáknál a barátkozást illik kezdeni. Úgy látszott, hogy nincs baj, de én azért féltem egy kicsit.
Nem is bántam, hogy egy elkerített füves területen tett csak le a szőrös arcú pótgazdi. Minden ismeretlen volt, a kerítés, a növények, a szagok és a fények is.
Gyorsan körbejártam a területet, igazából nem volt nagy és féltem is egy kicsit, hogy csak ennyi lesz a „birodalmam”.
Valamiért azt gondoltam, hogy ha sokat megyek körbe-körbe, akkor megtalálom valamelyik bokor mögött az igazi gazdimat, de sajnos nem volt szerencsém.
A kerítés akármelyik oldalához érkeztem, ott volt a fehér nagykutya, de nem ugatott, csak csóválta a farkát. Erre én is így tettem. Ez olyan mint az embereknél a kézfogás, a barátság jele.
Lassan besötétedett és én már nagyon fáradt voltam a sok szaladgálástól és még nem volt vacsora.
Megijedtem, hogy itt talán nem is lesz menázsi, pedig régebben – amikor nem volt otthon a gazdi – a pótgazdi is adott vacsorát.
De hurrá, hurrá! Ott jön és nála van tálkám.
Megvacsoráztunk. A kerítés két oldalán, de egymás mellett. Érdekes a nagykutya nem morgott rám és nem is akarta elvenni a vacsorám.
Igaz én sem mertem megkérdőjelezni a tekintélyét. A szőrös arcú pótgazdi éjszakára kinyitotta a kerítés kapuját és végre felderíthettem az udvar eddig nem látott részeit is.
A nagykutya egy darabig kísérgetett, de aztán bevonult egy tető alá. Olyan, mint otthon a terasz, csak alacsonyabb, nem kell lépcsőt mászni a megközelítéshez.
Én is bemerészkedtem utána.
Nem zavart el. Ezért úgy gondoltam, hogy itt is kereshetek magamnak alvóhelyet.
Találtam is ott egy faházat, olyan volt, mint az én régi házacskám, csak sokkal nagyobb. Beszimatoltam az ajtaján, olyan nagykutya szaga volt, ezért azt gondoltam, hogy a nagy fehér kutyáé.
De nem jött oda megvédeni a házát, hanem felugrott egy nagy karosszékre, összegömbölyödött és elaludt. Gondoltam, ha neki nem kell, akkor én alszom a házba, mégis csak biztonságosabb, nem lehet könnyen és észrevétlenül megtámadni engem.
Bekuckóztam a »Járőr-házba« és ott töltöttem az éjszakát – ki sem jöttem reggelig, nehogy elfoglalja valaki amíg távol vagyok.
Félálomban észleltem, hogy a nagykutya néha felkel és körbejár, néha ugat egy keveset és visszajön.
Ránk köszöntött a reggel.