Mostanában egy régi kápolnára gondolok. Az országút mellett állt a füves árokparton, szederfák árnyékában. Kívül sárgára volt festve.
Kezét összefogva szelíden állt benne a szobor, Jézus anyja, Mária. Ha szekér ment előtte, a fuvaros megemelte a kalapját. Ilyenkor a köves út pora olyan volt a napfényben, mintha aranyszitán szitálták volna át. Sokáig tudtam nézni. Búzavirágot szedtem, a kis csokrot a mezőn át a kápolnához vittem. Mindig vártam, hogy szól hozzám. Némán nézett, szelíden, de nem szólt sosem. Autó hajtott el néha az országúton. Kislány magamnak nagy csoda. Figyeltem, kalapot emel-e a sofőr, vagy az utas, mikor elhajtanak a kápolna előtt. Nem tették, nem is néztek oda. Felháborodtam. Gondoltam, figyelmeztetnem kellene őket valahogy. Ott van a kápolnában Mária, várja, hogy köszöntsék. Hisz értük is meghalt Szent Fia! Töprengtem mit tehetnék. Kifussak eléjük az útra, megállítsam őket, elmondjam, milyen méltatlanul viselkednek? De ha akkor elüt az autó? Vagy, ha megállna is, nem hinnének nekem. Még az is lehet, hogy magukkal vinnének az autóval, ki tudja, hova. Semmi sem volt megvalósítható. Tehetetlen bánatban ért véget az a nyár.
Ősz jött, tél és újra tavasz. Amikor a következő nyáron újra arra mentem, szégyelltem magam, amiért megfeledkeztem róla. Jézus anyja ott vészelte át a telet! Csodálatos kék köpenye a hideg ellen kevés lehetett. Legalább én hoztam volna neki egy kabátot. Nem vagyok különb, mint a sofőrök, az autósok.
Azon a nyáron nem figyeltem már, emel-e valaki kalapot. Csokrot is ritkábban vittem. Inkább néztem a kápolnát a rétről. Végül is csak egy szobor…
Mostanában arra gondolok, visszamegyek.