Úszni. Körbe és körbe. Előre. Csakis előre. Uszony, farok, kopoltyú. Lefelé. Vízfenék. Apró kövek. Alga. Ismét fel. Körbe és körbe. Finom illat. Étel. Száj kinyit. Harap. Lenyel. Még egy. Elkapni mind. Megenni. Úszni tovább. Körbe és körbe.
Petit az unokámtól kaptam ajándékba, Petitől. Ő nevezte el így. Azt mondta, azért fogja az ő nevét viselni az aranyhal, mert így biztosan nem fogom elfelejteni, hogy hívják. Mostanában sok dolog kimegy a fejemből, de az unokám nevére mindig emlékezni fogok – és ezt ő is tudja. Most etettem meg Petit. Mármint hal-Petit, nem unokám-Petit, őt nem kell megetetni, kérdés nélkül eszik meg mindent a hűtőmből. Ugyanakkor a fiú hal-Peti étkeztetésével is nagyon lelkiismeretesen törődik, még egy ilyen csengős-ébresztős dolgot is beállított a telefonomban, ami minden nap tízkor jelzi nekem, hogy itt az ideje megetetni a lakótársamat. Mellesleg fogalmam sincs, hogy lehet kikapcsolni, így kénytelen vagyok engedelmeskedni neki.
Miután végignéztem, ahogyan hal-Peti megreggelizett és ismét körbe-körbe kezdett úszni, visszaültem az étkező asztalhoz, hogy elolvassam a mai újságot. Kényelmesen elhelyezkedtem azon a fából készült széken, amit már vagy negyven éve koptatok, még akkor vettük Eszterrel, a feleségemmel, amikor beköltöztünk ebbe a házba. Akkor még fiatalok voltunk, gyerekeink sem voltak, később itt nőtt fel mind a három, Laci, Éva és Jani is. Rég kirepültek mindannyian a családi fészekből, szobájuk is csupán emléküket őrzi már. Ahogyan Eszter emlékét is. Tavaly halt meg, nyirokrákban. Nagyon hiányzik. De itt van nekem hal-Peti, aki nem hagyja, hogy egyedül legyek és unokám-Peti, aki nem hagyja, hogy megfeledkezzek hal-Petiről.
Hol van az olvasószemüvegem? Valahova ide tettem…, de mégis hova? Mindent ide-oda kezdtem pakolni, papírok, pohár, telefon, de sehol sem találtam. Felálltam és kihúztam a mindenes konyhafiókot, amibe elejtett gomboktól kezdve 1982-es kalendáriumig minden van. Felforgattam az egészet, de egy tollat sem találtam. Azután körülnéztem a nappaliban. Lehet, hogy a kisasztalon hagytam? Este olvastam még egy kicsit. Tévéújság, zsebkendő, könyv, papír, toll és ceruza. Szemüveg sehol. Bementem a hálószobánkba, végignéztem a polcokat, még a fényképek mögé is belestem, de semmi. Mégis, hogy tud ennyire elbújni ebben a házban egy szemüveg? És akkor megláttam. Az éjjeliszekrényemen, a gyógyszerem és a poharam mellett. Hát persze, hogy odatettem. Felkaptam és visszaültem a napsütésben fürdő székemre az étkezőben. Végre tisztán láttam a sporthíreket.
Körülbelül fél órán keresztül olvastam így, mikor úgy döntöttem, megfejtem az újság végén lévő keresztrejtvényt. Eszterrel mindig együtt oldottuk meg, székével szorosan mellém húzódott és ketten hajoltunk az újság fölé. Sokszor belelógott a haja és nem láttam tőle a lapot. Akkor nagyon zavart, de most már hiányzik. Már egy éve egyedül fejtem a keresztrejtvényt. Odalapoztam, széthajtottam az újságot és már bele is vetettem volna magam, ha nálam van a rejtvényfejtősceruzám. Hova az istenbe raktam ezt is? Mindig itt szokott lenni az asztalon, hogy kéznél legyen, de most nincs itt. Felálltam, ismét kihúztam a mindenes konyhafiókot, de semmi. Megnéztem hal-Petinél, a konyhapulton, a kenyértartóban, az asztal alatt – elég fájdalmas volt a hátamnak –, a párkányon, de még a hűtőben is, de semmi. Halász Péter, ezt jól eltökítetted. A nappali felé vettem az irányt, újságok, papírok, könyvek, egy félig megrágott alma – jaj, de utálom, amikor unokám-Peti ezt csinálja, mindent félig megcsócsál, aztán meg lerak, én meg valamikor csak napokkal később találom meg. Amikor Eszter még velem volt, ilyen soha nem fordult elő. Ő mindig ügyelt tisztaságra és remekül tudott a gyerekek után pakolni. Volt benne tapasztalata bőven. A szoba közepén álltam és úgy forogtam körbe, mint egy öntözőrendszer, amikor egyszer csak megláttam a keresett ceruzát a nappaliban lévő asztalon, a tévéújság tetején. Felkaptam és visszaültem a székembe.
Lopva távozik, hat betű. Eloson. Vetettem egy pillantást hal-Petire, még mindig körbe-körbe úszott, mintha üldöznék. Néhány pillanatig követtem őt a szememmel, egészen beleszédültem. Hogy lehet ennyi energiája? Nekem a székből való felálláshoz is nagy erőfeszítés kell. Visszatértem a keresztrejtvényhez, már majdnem befejeztem, de valahogyan nem akart összeállni a megfejtés. Valahol elrontottam. És már tudtam is, hogy hol. Hol a radírom? Magam mellé lestem, de a tányéromon, poharamon és néhány gyümölcsön kívül nem volt ott semmi. Hova tűnhetett? Az előbb még itt volt. Az asztal felderítése után ismét a konyhafiók felé vettem az irányt, majd miután kudarccal jártam, a nappaliba csörtettem, és amikor onnan is üres kézzel távoztam a hálószobánkban néztem körül, de ott sem találtam. Valahol itt kell lennie, láttam ma már, de mégis hol? Talán a konyhafiókban? Visszatértem oda és felforgatva az egészet végül megleltem a fiók legalján az olló és egy 2001-es naptár alatt. Fogalmam sincs, hogy miért tettem be ide tegnap. Vagy tegnap előtt? Úgy emlékszem, tegnap sikerült hiba nélkül megfejtenem a rejtvényt.
Kezemben a kissé koszos radírral visszaültem a székembe. De ahelyett, hogy kitöröltem volna a rossz válaszomat, a radírt morzsolgatva azon gondolkoztam, hogy vajon meddig mehet ez így tovább. Mennyi mindent kell még elfelejtenem és mennyi mindent kell keresnem ahhoz, hogy visszatérjek a kezdeti állapotba, amikor még nem tudtam se beszélni, se enni segítség nélkül? Vajon mennyi idő, mire végleg győzedelmeskedik felettem az Alzheimer-kór és visszataszítja öreg testemet a csecsemőkori állapotába? De egy dologban biztos vagyok, ha már tehetetlen és tudattalan leszek, az elmúlt hetvennyolc év emlékei akkor is bennem lesznek, még úgy is, hogy nem tudom felidézni egyiket sem, Eszter, a gyermekeink, unokám-Peti, sőt, még hal-Peti is ott lesz velem valahol mélyen, eldugva.