az ég hatalmas csarnoka kéken
derengett a kertben nem moccant
semmi elsuhogtak az eső jeges
pengéi csupán a szél nézte
bűnös tettét a kidöntött kerítést
azúr ösvényeken nagy csapatban
csillagok vonultak az orkánt túlélő
fák mint halottvivő barátok cipelték
törött ágaikat törzsükben sötétség
borongott
fájdalom csorgott a látóhatárra
feszített éjből a számok látomása
a mértani világ szilánkja egyetlen
ember kuporgott saját múltjába
zárva
az ég mennyezetére rögzített
telihold megvilágította arcát
tekintete hósivatag volt
utolsó csókját ajkai közé
zárta őrjítő hallgatása
Illusztráció: Kerekes István fotográfiája
Szívből gratulálok! Rendkívüli az összhang az illusztrációval. A képi világ szívet érintően kifejező.
Köszönöm szépen a versemre vonatkozó szavadat, drága Valikám. a kép engem is mélyen megérintett.