Parti Nagy Lajos: Szomorú, lassú ének

szomorú, lassú ének,
hát nézz hülyének.Tisztára mosott mondatok,
hiány, hiány. Az ember túlbeszél, vakog,
csomó a lénián. Szemében nyugtalan legyek
keringenek. A tenger, a tenger lusta ponyva,
rászakadt a lakodalmasokra.
Fejek derengenek. Ha gondolom,
hát gondolom. Szavaim kicentrifugázva,
folyik a lé, folyik a járda kövére ki.
A balkonon állva
kedvesem aranyat mos a szürkületből,
mákszemnyi lámpa a tenyerében, hogy visszatér.
Kövér aranyrögök a völgyben.
Az ember lassan elkenődik. Ilyenkor
túlbeszél, vakog,
kopognak, verséhez rím szegődik,
kimustrált csillag, csillagok.
Legalább gitározni tudna.
Kiülne talán a mozi elé, vagy
ha folyékonyan hazudna: legalább magát értené.
Fogadkozik, kitart, ameddig a papír, tengert
csupáncsak látni vél, kitart ameddig a papír,
lichthofja égig ér amúgy, kockás pokróca
Skócia, révülten tesz-vesz, szöszmötöl,
kezében balta és tea, aztán az ember
katapultál, hogy le ne kelljen szállnia,
hogy le ne kelljen szállnia.

 

*Parti Nagy Lajos: Esti kréta – Jelenkor, 1995