Petőcz András: Az idegen arc születése

A tükörből tűnik elő. Valahonnan a tükörből.
Halántékát megtámasztja egy tenyér. Idegen.
Pont ugyanúgy, mint egykor, régen. Akkor,
még évtizedekkel ezelőtt, egy fényképen:
mikéntha idegen kéz lenne, mintha valamiféle
idegen tenyérre támasztaná a halántékát, és
úgy nézne bele a kamerába. A képkivágás
felveti ezt a lehetőséget is. Az idegenkezűség
lehetőségét. Idegen tenyéren nyugszik, mintha…
Nyugszik, mikéntha Isten tenyerén, mondhatja
bárki is, aki ránéz a képre. Mint valami idegen
tenyér támasztja meg a halántékát – a saját
tenyere. Egy tenyér, ha csattan! Olyan az egész,
mint valami régen megálmodott pillanat, úgy
tér vissza az az egykori tenyér, ott a fényképen,
ide a tükörbe, ahogy figyeli önnön magát.
Abban az arcban még annyi minden más volt!
Még lehetőség volt abban az arcban, ott,
azon a képen. Itt, a tükörben, ez egy másik arc.
Másik arc, ami már nincs is. Ami van – szóra
sem érdemes. Inkább csak fáradt ez az arc,
mint aki azt mondja magában, elfáradtam,
Uram, megérdemli a békés halált minden írnok,
aki éjszaka a papír fölé hajol. Néz a tükörbe,
és hallgat. Néz, aztán nem is néz, csak csukott
szemmel befelé figyel. Figyeli, ahogy történnek
belül, valahol mélyen, a sejtjeiben talán, legbelül
a dolgok. Valami zajlik. Lepusztul az arc, és
a pusztulásban születik egy másik. Idegen arc.
Romos. Mint aki felépített valamit, aztán hirtelen
elpusztította: az utolsó, megszentelt pillanatban.

*Petőcz András: Az idegen arc születése – Palatinus Kiadó, 2009

 

©Nágel Kornél grafikusművész alkotása