Adoramus
A reggeli mosolyt,
mert tavaszi mezőre hasonlít –
a langyos, reggeli szélben hullámzó fű
végigsimít a combokon, fürtökre bontja
a hajat az első napfény, az első sóhaj
végigzongorázik a bordákon, hálásan
nyúlnak az álmos inak, az örökkévalóság
határán pihen a kézfej, a térdek egymáson,
összesimulva, az Isten teremtette sötétség
fölött a lélek szimmetriája, nem kietlen és
nem puszta itt már semmi, lebegő fény,
párában megbúvó apró állat az ujjad.
A nappalok urát,
mert a fényben lakik a hatalom –
reggeli után elválasztottad a sötétet
a világostól, hogy a függönyön keresztül végre
kíváncsian nézhessen be a világ a nappaliba,
aztán elválasztottad a vizeket is, gyűljetek
egy helyre, mondtad mosogatás közben,
ezen az alapon a lábboltozatom és az ég
közelebb van egymáshoz, mint gondolod,
párnákat növesztek neked rájuk, heverj le ott,
énekeld, hogy az Úr csak azért vetette a földre
minden kincsét, hogy gyöngyeit a nyakamba tehesd.
Az egyetlen, örök estét,
mert aki fél odalent, elvész idefent örökre –
a sötétben egymás testének völgyeiben két folyó,
a Tigris és az Eufrátesz kanyarog, köztük termékeny
talajt hord egymásra az idő, várakat épít, aztán bunkereket,
a halál elleni végső harcra készül, de az ég madarai
fészket raknak a hordalékból kinőtt fák sűrű
lombkoronájában, az aljnövényzetet pedig belakja
a sok apró állat, később szarvasok jönnek, meg egy-két őz,
nézd, itt minden élő, csodálkozunk rá egymásra, mert
bennünk lakik a mindenség, és maghozó gyümölcseinkből
táplálkozik a világ, amit annak idején jutalmul kaptunk.
Imádjuk a testet és a lelket,
imádjuk saját halandó örökkévalóságunk.
*
Arckép
Se szóval,
se tettel,
se cselekedettel,
se mulatozással.
Nem vagyok méltó, Uram, de nem is akartam méltó lenni, csak ártatlan, hogy hajlékomba jöjj. Nem jöttél. Belátással közelítem a poklot.
Mondok valamit neked: az ártatlanság lehetetlen. Jó, nem én mondom, de nem baj. Elő-szeretettel idézlek, hiába rontod ezt a kis melankolikus játékot, amit úgy szeretek játszani veled. Nem tisztességes. Irgalmazzon nekünk a mindenható Isten.
Átértelmezem magam rajtad, téged meg magamon. Értelmezési tartományunk az élet, irracionális sörök halmaza, másodfokú egyenlegrendszer.
Nekem nincsen vétkem, neked meg általában nincsen békéd. Ez nem rímel sajnos, hát fogadja el az úr kezemből az áldozatot, mert ez az én testem. Íme hitem szent titka, egy jégszobor.
Ma reggel úgy gondoltam, ebben a melegben egy könnyű, levendulás lélegzettel mérlegre vetném a dunyhát. Úgy mondjad, dunnát.
De már nem játszunk. Vagy legalábbis nem úgy. Nem bánt, nem bántasz. Rádlehelek, megcirógatlak.
Őáltala, ővele és őbenne. Emeljük fel szívünket, ha tudjuk.
*
Marla Biedermann-Jones így vall önmagáról:
„A szerző születésének helye és ideje biztosan nem ismert, arra nézve csak feltételezések vannak. A hagyomány szerint valamikor az 1960-as évek második felében született vidéken. Példaképe Katsushika Hokusai japán képzőművész, akinek élete során legalább harminc neve volt. Egyébiránt Esterházy Péter szavaival élve: Egy nő.”