Ha jól emlékszem, mielőtt a Komarov Földmérő Szakközépiskolába jelentkeztem volna, apámmal kinéztük egy lexikonból, hogy mi is az a geodézia. A lexikon szövege egyébként valami ilyesmi volt: A geodézia vagy földméréstan a Föld alakjának és méreteinek meghatározásával, valamint a Föld felszínén levő természetes alakzatok és mesterséges objektumok alakjelző pontjainak meghatározásával foglalkozó tudomány.
Ez a szöveg egyébként, így, első pillantásra, kissé homályosnak, de alapvetően szimpatikusnak tűnt számomra… Később nagy örömömre fel is vettek az iskolába.
Komarovról a mártír berepülő pilótáról, űrhajósról, mérnökről és tudósról, aki mindössze negyven évet élt, persze fogalmam sem volt, hogy kicsoda, de nem is nagyon érdekelt. Később megtudtam, hogy összesen 2 nap, 3 óra és 4 percet töltött a világűrben. Majd egy küldetését követően, 1967, április 24-én a Szojuz-1 (Szövetség-1) visszatérése közben halt meg. A Szojuz-1 volt a Szojuz-program első emberes kísérleti űrrepülése. Visszatérésekor az ejtőernyő a kabin forgása miatt összecsavarodott, a kapszula becsapódott a földbe és a pilóta meghalt.
Az iskolában viszonylag jó dolgunk volt. Az induló osztályban (1.b) harmincöten voltunk. Ennek ellenére más osztályok irigykedtek ránk, mert sok volt az úgynevezett mérési gyakorlatunk, ahol kint a szabadban egymás figuránsai voltunk.
Hogy mi az a figuráns? – Tulajdonképpen mérősegéd vagy értelmesebb munkás, aki a mérési műszereket viszi és a mérésnél segédkezik. El lehet képzelni, hogy mi – zöldfülű tizenévesek – milyen értelmes figuránsok voltunk.
Osztályfőnökünk, akit magunk között csak Janónak becéztünk, s az a legenda járta róla, hogy akkora hímvesszője van, hogy körbe tudná tekerni a derekán, egy nap bejelentette, hogy családlátogatásra készül hozzánk. Iskola után meg kellett várnom őt, hogy együtt tegyük meg a hazafelé vezető utat István-aknára, a városszéli bányatelepre, ahol akkoriban laktunk. Ennél nagyobb szégyent el sem tudtam képzelni. Én és Janó együtt buszozunk és sétálunk hazafelé…
Janó tulajdonképpen azért jött, legalábbis az én értelmezésem szerint, hogy ecsetelje szüleimnek folyamatosan gyengülő teljesítményemet. S persze azért is, hogy egy kicsit körülnézzen a portánkon.
Apám már várt minket… A furcsa az volt, hogy ahogy beléptünk a házba rögtön barátságos beszélgetésbe kezdtek Janóval. Egy-két fröccs után tökéletesen oldott hangulat alakult ki közöttük. Én pedig csak tátottam a számat, mivel Janó, ahelyett, hogy szidni kezdett volna, vagy legalábbis alaposan elmarasztalni, egyre másra csak dicsérgetett. Sehogy sem értettem az egészet. Ráadásul – ezt máig is szinte hallom a fülemben – pontosan úgy nevetett, ahogy a lovak nyerítenek.
Emlékszem, szóba került még az is, hogy kiskorom óta rendkívüli módon szeretek rajzolni. Szülői parancsra néhány művemet meg is kellett neki mutatnom. Janónak szemlátomást tetszettek is az alkotásaim.
Sötétedni kezdett már, mikor kikísértem a közeli buszmegállóba. Mielőtt fölszállt volna a buszra, hosszú kézfogással búcsúzott tőlem. Egyszer ő szorította meg az én kezemet, egyszer én az övét. Értetlenül és csodálkozva néztem a busz után.
Azóta sok-sok év eltelt már, s Janó is a túlvilágra költözött.
Ami engem illet, végül is nem lettem geodéta, de a szimpátiám a geodézia iránt máig megmaradt.
Bevallom, ma sem tudom, mi volt a szándéka Janónak ezzel a furcsa családlátogatással.
Azt hiszem, csak jönnie kellett, mindegy már, hogy milyen céllal, szándékkal és indokkal, mert ezt parancsolta számára valahol tudat alatt a helymeghatározás szelleme, egy nagyobb léptékű, kozmikus geodézia.
2021-04-10