Jan Tilfeldig időtlenségbe vesző percek óta álldigált a gépterem mosdójában azon a végzetes napon, és nem csinált semmit. Tekintete lecövekelt az évezredes kosztól félvak tükör egyszerű lécrámáján, pontosan ott, ahol a valóságot és a tükörképet elválasztó hajszálvékony képzeletbeli vonalat sejtette, és zsibbadtan megadta magát az érzéseinek. Ha a keretre koncentrált, akkor nem látta elég tisztán a tükörképet, ha a tükörképre, akkor elmosódott az igazság. Úgy érezte, valahogy fordítva történnek vele a dolgok. Ez sehogyan sem fért a fejébe. Azon töprengett, hová irányítsa tekintetét, hogy helyesen lássa az életét. „Amit látok, az mindössze a valóság tükröződése” – állapította meg végül, majd szomorúan kilépett a szedőgépektől csattogó csarnokba.
A teremben lázasan folyt a munka, a gépmesterek és segédeik szünet nélkül nyüzsögtek az izzadság, nyomdafesték és mosóbenzin meghatározhatatlan szagú párájában, hogy időben elkészüljenek a soron következő napilapokkal, de Tilfeldiget ez láthatóan egyáltalán nem izgatta. Csendesen behúzta maga mögött a mosdó ajtaját, és tüntetőleg lassan sétálva elindult a nyomda másik szegletébe. Az inasok összenéztek a háta mögött – „Megteheti” – gondolták irigykedve, mert nem tudták, hogy a nyomda büszkesége, a Lipcsében tanult oslói mesterszedő ilyenkor is dolgozott. Fejében vázlatokat készített, cirkalmas iniciálékat vésett ólomba, vagy épp a megfelelő színt és formát keresve fúrta ködös tekintetét végtelen távlatokba, akadály nélkül átnézve embereken, gépeken és falakon. Gondolatban most is épp egy romantikus szövegrészletet igyekezett tükörírással a szedővasba helyezni, amikor Krammerné, a korrektorok fiatal és kétségkívül csinos vezetője, kezében egy kefelenyomat ívét lobogtatva, váratlanul kipenderült az egyik szedőszekrény mögül, és csaknem Tilfeldig úr karjaiba zuhant.
– Jan, ez megint tele van hibával! Elegem van az örökös javítgatásokból! Értse meg, hogy kész csőd maga után dolgozni! A többi korrektor százával adja le az íveket, amíg a maga szedéseit álló napon át kell javítgatni! Mikor tanul már meg végre tisztességesen magyarul?! – replikázta aznap már sokadjára, csalfa ingerültséggel a hangjában.
Jan, aki maga is tisztában volt nyelvi hiányosságaival, és ezért néha talán valóban többször tévesztett a kelleténél a kéziratokat bogarászva, kissé megtántorodott, de nem a nyomdai közönség előtt zajló, megszégyenítően vaskos szidalmak hallatán, hanem mert Krammerné földöntúli szépsége mindig készületlenül érte. Vizenyős norvég tekintete szenvedélyesen forrt össze a kicsinek és törékenynek látszó nő mélybarna szemével, és mint mindannyiszor, amikor pillantásaik találkoztak, megszédülve és láncaitól szándéka ellenére megszabadulva, vég nélküli zuhanásba kezdett, amiből csak Krammerné angyalian csengő hangja tudta visszahozni a valóságba:
– Jan! – mondta az asszony már vagy harmadjára, amikor végre felocsúdott – Ért engem, Jan?
És Jan értette. Tudta, hogy bár több mint egy éve szeretője ennek az asszonynak, igazán sohasem lehet az övé. És ez fájt.
– Természetesz asszonyom – mondta a rá jellemző furcsa skandináv akcentussal, alázatot színlelve – Ész isz többé nem fordul elő – tette még hozzá iparkodva, majd váratlanul visszafordult és szájon csókolta a nőt. Krammerné meglepetésében azonnal lekevert egy jól irányzott pofont, amitől csaknem ő maga esett át egy használaton kívüli klisélemezekből feltornyozott kupacon, aztán lángragyúlt arccal sietve eltipegett piros kis cipellőjében.
A nyomdai dolgozók, akik hozzá voltak már szokva a Tilfeldig és Krammerné által rendszeresen szolgáltatott botrányos jelenetekhez, úgy tértek vissza munkájukhoz, mint késelés után söreikhez a melósok, egy külvárosi kocsmában. Ahogy abban, úgy ebben sem volt semmi rendkívüli. Az asszony gyakorta megfeddte a nyomda számára egyébként számos értékes bibliofil megrendelést biztosító Tilfeldiget, így próbálván palástolni botrányos viszonyukat, amiről jószerivel mindenki tudott.
Krammerné nem csak a munkáját tekintve volt jó korrektor. Javítgatói hajlama az élet minden területére kiterjedt. Férjét, akiről azt hihetnénk, hogy az igazgatói tanácsban betöltött pozíciója folytán legalább a fél nyomda felett diszponált, rendre megalázta, amitől Krammer szabályosan pitizni kezdett, amint a felesége közelébe került. Szegény ördög még annyi jót sem kapott tőle, mint a mesterszedő, aki legalább ideig-óráig részesülhetett az asszony bájaiból. Ki tudja, mekkora hatalma volt ennek a nőnek valójában? És ki mindenki felett?! Krammer úr természetesen mindent tudott légyottjaikról, a titkos találkákról az éjszakai dzsesszklubokban, a nyári evezésekről a Dunán, és azt is tudta, hogy a felesége tornaóra helyett – egy kis kerülővel – szerdánként Tilfeldig úr lakására siet, hogy ott élvezhesse kedvenc csődöre társaságát. Tilfeldiget legszívesebben megfojtotta volna egy kanál vízben, vagy halálra gázolta volna az új fehér Ford limuzinnal, amit csakis azért vásárolt, hogy az asszony kedvében járjon.
Tilfeldig – arcán egy női kéz lenyomatával – még mindig zavartan ácsorgott az egyik vágógép mellett, és újra elfogta az a furcsa érzés, hogy bizonyos dolgok valahogy nem a megfelelő sorrendben történnek vele. Ez megbocsáthatatlan. Mintha közvetlenül a beleharapás pillanata előtt veszített volna el egy fényes almát, ami után csak az a fajta szégyenérzet marad, amikor a gyümölcs megszerzésére irányuló mohó, és mindenki előtt nyilvánvaló szándék lelepleződik. Lehorgasztott fejjel gondolt az elkövetkezendő önsanyargatás kínjára, ami az ilyen drasztikus feltételekhez kötött udvarlások után minden alkalommal kérlelhetetlenül bekövetkezett. A bizonytalanság, mint egy javíthatatlanul alulexponált negatív, a nézőpont legkisebb változására is átfordul. Nagyítás nélkül is látszódik, hogy minél fényesebb a fehér a fonákján, annál tompább a fekete a színén.
– „Ami pedig a kettő között van, arról beszélni sem érdemes… Régebben minden egyszerűbb volt” – sóhajtotta és Norvégia jutott eszébe.
Képzelgését – csaknem szó szerint – a présgerenda hideg érintése vágta ketté. A segédek még éppen idejében ráncigálták ki a vágógépből, hogy elkerüljék a tragédiát. Nem értette, hogyan került egyszerre az ezüstszínű fjordok, a színes faházak és a zöld mezők közül a kollégáiból csoportosult embergyűrű közepébe, és mikor tanult meg Krammerné ilyen szépen norvégul, aki csak annyit mondott könnyes szemmel és fura mód csukott szájjal: Det er over. Gå hjem Jan!
Az idegent akkor vette szemügyre először. Az asszony mögött állt, hosszú és fekete lódenkabátban, de arcát nem láthatta, mert amikor ránézett, félrefordította a fejét.
* * *
„A színek nem úgy keverednek, mint a hangok” – gondolta a hídon, épp a pillér fölött fekve, ahová azért ment, hogy végett vessen végre ennek az egésznek, és a jeges vízbe vesse magát. Döbbenten figyelte, ahogy a vörösre festett hóból lassan visszaszivárog koponyájába a vér. „Megint a cél előtt rontottam el” – gondolta –, „Pedig már csak bele kellett volna zuhanni az időmérő látószögébe, hogy regisztrálják beérkezésemet. Az idő az, ami minduntalan tréfát űz velem!” – jutott végül felismerésre, aztán hirtelen felpattant és csodálkozva nézte, miképpen tartanak egyre szédítőbb sebességgel egymás felé a jégcserepek, hogy végül hatalmas csattanással félutcányi jégtáblává forrjanak össze. Egy szemvillanásnyi időre meglátta Krammer úr vértelen arcát az új fehér limuzin szélvédőüvegében tükröződve, de – meglepő módon – a következő pillanatban az autó csikorogva és hangosan trombitálva tolatni kezdett, majd teljesen váratlanul eltűnt a ködben. Tilfeldiget valósággal magával ragadta ez a disszonancia, de nem sietett különösebben. A megfelelő hangot és formát keresve, tüntetőleg lassan próbálta követni a dallam geometriáját. Térben és időben visszafelé haladva ballagott le a hídról, a rakpart melletti kis utcák közé, amik úgy nyíltak egymásba, ahogy a dzsesszben követik egymást az ütemek folyosói. Szeretett volna táncra perdülni – mint régen – de akkor már valami végtelen magány fojtogatta, és minden önbizalmát elveszítette. Félt volna egy egész nőt megszólítani…
Egy szökőmásodperc múlva ott találta magát, ahol először találkoztak. Eszébe jutott, amikor – szüntelenül a lány tekintetét keresve – betért abba kávéházba, és ő kihívóan rá mosolygott. „Akkor este!”- mondta kacéran, aztán hozzátette – „Ajándék” –, és kivett egy csillogó almát Jan kabátzsebéből, aminek létezéséről a mesterszedő addig nem is tudott, és amit a lány addig dörzsölt barna nyomdászkötényébe, míg különös módon teljesen fényét nem veszítette. Némi habozás után egy rézkarclemez fonákjára rajztűvel és tükörírással felírta a telefonszámát, és csak annyit mondott „Eszter”. Aztán szégyellősen kivette Jan nagy mancsából törékeny kis kezét, és szinte könyörögve tette hozzá – „Kérem!” – pedig Jan csak annyit mondott elmerengve, hogy „Nap utolsó, egyedül szomorú”.
* * *
Jól tudtad, hogy azt a néhány lépést nem először teszed meg a kijáratig, olyan furán kitekeredve, és közben egyre csak az idegen mögött baktatva, mégis úgy érezted, ő az, aki mindenhová követ téged, hátat fordítva neked, és az egész életednek. Nem értetted honnan került oda, hosszú és fekete lódenkabátjában, mely egész testét elfedte, és bár arcát sohasem láthattad, mégis olyan ismerős volt valahonnan. Most egy pillanatra meglibbent kabátja széle és felröppent alóla egy fekete pillangó. Az idegen gyorsan haladt, de nem volt túlzottan fürge, inkább amolyan hosszúléptű forma, mégis vagy ötven évbe telt, mire megközelített valamelyest.
„Szerettem volna rendezni a számlát” – mondta –, „de ez az akarás nem akarás dolog, megint a legboldogabb pillanatoktól fosztott meg. A Mennyországgal is éppen ez a bajom. A jutalom és a szándék összeegyeztethetetlensége.” – tette még hozzá dühösen – „De most már tűrje csak, hogy párnája arca minden kínját mintájára gyűrje. Higgye el, a Pokol tisztább ügy!” – közölte ridegen, majd borítékot nyújtott át és kurtán hozzátette:
– „Megint megakadályozott!” – ezután minden átmenet nélkül semmivé foszlott.
A rémülettől döbbenten vártál még néhány pillanatig, azután előszedted végre a kezedben remegő borítékból a papírost. Csak az utolsó, vastag piros vonallal áthúzott mondat hatolt el a tudatodig:
Jan Tilfeldig a baleset következtében a helyszínen életét vesztette.
Alatta a korrektornő jól ismert, szálkás kézírása:
Javítva: K.né