Engem a falu felől hozott ki a jegyző, ami innen vagy öt kilométer, de már az autóban ülve kiszúrtam ezt a groteszk alakot. Most izzadva itt áll mellettem a prérin, ezen az isten háta mögötti vasúti megállóhelyen, a gyommal felvert, végeláthatatlanul semmibe nyúló betonperonon. A faluból nem jöhetett, ott mindenkit ismerek. A levegő mozdulatlanul vibrál a forróságtól. Sehol egy enyhülést nyújtó fa vagy bokor, de még egy kurva villanyoszlop se. A legközelebbi árnyék vagy kétszáz méterre van a szemafornál, amiből viszont rögtön kettőt is látni, a horizonton elterülő délibáb miatt. Az egyetlen pad – ülőke és háttámla nélkül – abban a kalyibaszerűen összetákolt esőbeállóban van, amiből mára csak egy rozsdás acélcsontváz maradt, a teteje is hiányzik, így természetesen nem véd semmi ellen. Ebben a nevetséges ketrecben állunk mind a ketten, és a pusztító napsütésben várjuk az errefelé közlekedő napi három motorvonat egyikét, a buzenykát.
Nincs kedvem beszélgetni az ipsével, különösen azok után, hogy köszönésemre csak valami krákogásfélét tudott kipréselni magából, majd lemondó gesztussal legyintett egyet, aztán tüntetőleg félrefordult. A tekintetem mégis rendre visszatalál hozzá, mint dögszagú szömörcsöghöz a legyek. Nem bírom megfejteni. Teljesen korszerűtlen kosztümben pózol. Nagykockás barna zakó, keményített gallérú szürke ing, és szemtelenül sárga, óriási nyakkendő, ami az öv alatt precízen be van tűrve a vajszínű, csaknem hónaljig felhúzott és élére vasalt pantalló mögé. A magasan lengedező gatyaszár alatt lehetetlenül rikító lakkcipők, fölöttük vagy félarasznyi darabon kilóg a bizonyára nagy gonddal zakóhoz választott kockás zokni. Mindehhez kifogástalan állapotú bőrtáska, hajlított fanyelű ernyő, és mindennek a tetejébe – vállán lazán átvetve – egy az évszak öltözködésének teljesen ellentmondó idióta, vörös sál. Próbálom meglelni benne a harmóniát, de csak valami szánalomtól csöpögő émelygést érzek. Ki a fene ez a viselkedészavaros, nyilvánvalóan önértékelési problémákkal küzdő, pimaszul visszataszító fasz? Talán karikírozni akar valakit?
A figura, akit feltehetőleg alakítani próbál, bizonyosan nem lehet egyszerű, mert percenként igazít magán valamit idegesen, hol ruháját, hol hajlakktól csillogó, makulátlanul belőtt szőke séróját simítgatja. Közben egy selyem zsebkendővel törölgeti egyre gyöngyöző homlokát. Honnan jött és miért van itt? Sehogyan sem illik bele a képbe. A szomszédos megálló az olajfinomító, onnan bizonyára nem érkezhetett, a másik irányban pedig – még messzebb – a város. Nem értem. Na tessék! Most még hófehér és hibátlan fogsorát is rám villantja, miközben túlkozmetikázott szemöldökét kacéran vonja fel. (Ettől saját, összenőtt és cipőkefe méretű szemöldököm borzongva rándul össze.) Egyre inkább úgy tűnik, ez az egész egy nagy színjáték. „De kinek és minek?” – kérdem magamtól nyugtalanul újra, és sunyin körülnézek, hátha közben hatalmas tömegek gyűltek össze a pusztában, vagy titokban felállítottak egy cirkuszi sátrat, de sehol senki. Most mesterkélten elitista mozdulattal bőrkötésű jegyzettömböt húz elő, és széles, kalligrafikus mozdulatokkal írni kezd. Vállból. Nem lehet nem észrevenni. Bizonyára ez is az előadás része. Bemutatja, hogy ír. A noteszt éppen úgy tartja, hogy kiüsse a szememet. Szándékosan nem nézek oda, ez már magánterület, semmi közöm hozzá. Aztán egyszerre különös érzés fog el. Ennek az embernek feladata van. Ez az ember miattam van itt. Nekem akar megmutatni valamit. De mit, az isten szerelmére?
A választ pár perc múlva kapom meg, amikor minden átmenet nélkül, egyszeriben elered az eső. Nem dörög, nem villámlik, még felhő sem takarja a napot. Már csak ez hiányzott! Szerencsére kéznél van az esőkabátom, de mire felráncigálom, csaknem teljesen elázom. A nagyszemű esőcseppeket kisvártatva a homokban hatalmasakat puffanó jégeső követi. Most már elsötétül az ég, és a szél is feltámad. Ennek fele sem tréfa! Vastag kapucnimat szorosan összefogom, de még így is iszonyúan fáj, amikor diónyi jégdarabok vágnak kupán. Szerencsére éppen jókor, befut a vonat. A váratlan esemény óta most először fordulok szomszédom felé, aki pacallá ázva áll a szerelvény ajtaja előtt, és még mindig gépiesen rángatja első osztályú ernyőjét, ami nem nyílt ki, valószínűleg beszorult. Csak ekkor döbbenek rá, amit eddig képtelen voltam felfogni. Éppen a hirtelen jött sötétség világított rá: ez az ember bolond. Segítségre szorul!
Előre engedem. Ülőhely nincs, a vonat zsúfolásig tele a hazafelé tartó izzadt, olajipari munkásokkal. A fickó most még szánalmasabb látványt nyújt. Az eső által felvert por egész testét belepte, ami az esővízzel elkeveredve köpedékszerűen vonja be ruháját. Haja csimbókosan lóg homlokába, vékony vércsík tart szemöldöke felé. Karján a csütörtököt mondott ernyő, másik kezében a pépesre ázott notesz lóg kinyitva. A cirkalmas gyöngybetűk mégis jól olvashatóan, szinte lángolva robbannak a tudatomba:
Tapsolj, geci!
Hogy lehettem ilyen érzéketlen, hogy nem ismertem fel a helyzetet, mindjárt találkozásunk kezdetén?! Szégyentől égve, mintegy kárpótlásul, engedelmesen ütöm össze víztől csöpögő tenyeremet. Az egyik kigyúrt és tetovált melós ekkor idegesen a bolond felé lép. Én mindenre elszántan közéjük állok, de menten kiderül, hogy nincs itt már szükség semmiféle oltalomra. A munkás gondosan végigmér minket és néhány riasztóan hosszúra nyúlt másodperc után patetikusan tapsolni kezd. Aztán még egy, és még egy, míg végre az egész kocsi egy emberként ünnepel.
A pozőr boldogságban úszva mosolyog. Ez élete legszebb napja.