A fogadtatás fogadása
A kötet egynémely esszéje, mint az látható, belső szakmai kérdéseket tárgyal. Az írói létnek azonban vannak olyan kérdéskörei is, amelyek a külső egzisztenciális, magatartásbeli, vagy más életviszonylat problémájához kapcsolódnak. Ezek ugyanúgy a szakmánk részét képezik, úgyhogy nem árt számot vetni velük.
Az egyik ilyen kérdés, ha a szerző már túl van a szárnybontogatáson, a kritika fogadása. Milyen stratégiával érdemes olvasnunk a szövegeinkről írott recenziókat?
Ezzel kapcsolatban a legfontosabb, amit megfontolásra ajánlhatok, az a méltatás rossz– illetve jóindulatának a vizsgálata. A kritika elsősorban nem a szerzőnek, hanem az olvasónak szól. Figyelmet irányít a kérdéses műre, esetleg értelmezésbeli segédletet nyújt azok számára, akik már olvasták a szöveget. Tanulni ugyanakkor a szerző is tanulhat belőle. Nem azért, hogy megfeleljen a kritikusainak, hanem mert valamelyikük olyan szemponttal tudott szolgálni, amely szempont korábban nem lebegett az író szeme előtt. Ez természetesen egy ideális állapot, és mint ilyen, nem is igen jellemző.
A legjellemzőbb az, hogy a kritész kifeni a ceruzáját, és belevágja a szerző halántékába. Úgy kell neked! Minek írtál fércmunkát!
Igen, a kritikus egy olyan különleges élőlény, amely számára az izgalmi állapotot nem magánéleti változók okozzák, hanem egy mű befogadása. Ilyenkor személyes megindultságot érez, haragot vagy szerelmi hevületet. Nem ritkán bosszút forral.
A szerzőnek érdemes úgy tekinteni a kritikusaira, mint a figuráira. Ismernie kell a vágyaikat, a lelkük bugyraiban kavargó üledék pontos összetevőit. Ha ennek a tudásnak birtokában van, akkor tudni fogja, hogy a könyve recepciója miért akként alakul, amiként.
Arról van tehát szó, hogy a kritikus, aki a szakmai elfogulatlanság farsangi jelmezébe bújt, valójában maga az elfogultság.
És itt álljunk meg egy röpke gondoltra!
Az elfogultság előjele teljesen mindegy. Az a kritika, amelynek laudáló sorait a baráti vagy épp a szerelmes érzület diktálja, épp annyit ér, mint haragtól delejezett feljelentés.
Persze az író is ember, ahogy mondani szokás, és hiúsága nem ritkán számottevő, mégis arra bátorítanék mindenkit, hogy a rajongó kritikákat hajítsa a sarokba. Ennél még a feljelentés is többet ér, mert a harag általában megedzi a tollat, okossá teszi a bírálót, és – ha csak elvétve is – az otromba támadások elkeverednek pontos észleletekkel. A megkeményített lelkű írónak, ha ilyen kritikával találja szemben magát, ezeket az elejtett ékszereket kell keresnie a felsebző bozótosban. Karját mindig tartsa az arca előtt, nehogy a visszacsapódó tüskés ágak kibökjék a szemét!
A szerelmes kritikai ömlengésben ennyi sincs. Az ilyen szöveg nem érdemel szót.
Na, most van az úgy, hogy az író elmegy egy eseményre, író–olvasótalálkozóra, megemlékezésre, kolléga temetésére vagy csak ellátogat a Négy csöcs nevű helyre, ahol a szaktársak egyikét-másikát rendre megtalálni. És persze ott áll a kritikus a pultnál. Bár névleg azonos azzal a kardfogú fenevaddal, amelyik ízekre cincálta a sok év szorgalmával felépített szöveget, a biológiai hordozóanyag egészen másképp fest. A kritikus fenevad egy elszáradt falevél. Csenevész teste sálba és sapkába csavarva, sárgás szeme oldalra les, miközben a remegő feles pohárból valamit a szájába löttyint.
Szervusz, kérlek, mondja az írónak, aki úgy döntött, nem hátrál meg. Ezt máris jegyezzük meg! Az író, ha már egyszer belépett a Négy Csöcsbe, legalább egy, de inkább két sör erejéig maradnia kell. Máskülönben távozása menekvésnek fog tűnni. Az író azonban nem menekül, legfeljebb nem tartózkodik hosszan az adott helyen. Ez az ő szemernyi méltósága.
Ha nem találunk kedvünkre való ismerőst, és a kritikus, némileg talán bűntudatos közeledése nem elhárítható, akkor ne korsóval rendeljünk, csak pikolóval. Az okosabbja ezt érteni fogja.
A helyzet érdekessége, hogy bár a kritikus egész testtartása maga az exkuzálás, a téma jellemzően nem terelődik sem a megbírált műre, sem a bírálatra.
És itt volna a lényeg!
A szerzőnek, minthogy élete egy adott szakaszán belépett a szövegek metafizikai birodalmába, vállalnia kell, hogy a párbeszédet is ebben az univerzumban folytatják vele, illetve azzal a részével (a szöveggel), amelyet ide utalt. Ezt a szabályt ő nem szegheti meg. A kritikus elvileg megteheti, bár ezen a ponton ő inkább nagyvonalúságot gyakorolna, az pedig nem jellemző rá.
Mindketten égnek a vágytól, hogy megvívják harcukat azon a másik térfélen, de most itt vannak. A dolog nem hozható szóba.
Tehát sem menekvés, sem szóvátétel.
Kellemetlennek hangzik, és hát valljuk meg, az is, de nem reménytelen.
A párbeszédet minden alkalommal a kritikusnak kell kezdeményeznie, így tehát a témát is ő jelöli ki.
Az író azonban e ponton megteheti, hogy vagy elfogadja a témajavaslatot, vagy egyszerűen ignorálja a megszólítást, és témát vált. Körülbelül úgy, mint az emelvényen, amikor a gyakorlatlan kérdező ügyetlenül kínálja meg az első kérdéssel.
Ha így tesz, akkor azzal ezt mondja az elszáradt falevélnek: „akkora pondró vagy te, Janikám, hogy még a verést sem érdemled meg.”
Ha viszont elfogadja a témajavaslatot, akkor a kritikus nekibuzdul, és szapulni kezdi a többi kollégát. A kritikus tekintete ilyenkor nem ritkán könyörgő. Egyetértésért sóvárog, megerősítésért. Akkor ugyanis az derül ki, hogy nem az ő lénye velejéig romlott, hanem az inkriminált mű, amelyre a véleménye (általában a kritikus teljes lényével egyetemben) irányul. Vagy ha ezt nem is jelenti, annyit biztosan, hogy romlottságában osztozhat másokkal. Érdemes ilyenkor kidomborítanunk a szóban forgó mű erényeit, még akkor is, ha ezekben nem bővelkedik.
Van azonban az írónak egy másik lehetősége is (ráadásul az esélyei idő közben javultak, hiszen már a második pikoló felénél jár).
A másik lehetőség az – és ezt bátran megteheti –, hogy szóba hozza ennek a János nevű kritikusnak a legutóbbi förmedvényét. Nem, nem azt, amelyikben az ő munkája nyakán ugrált hosszú oldalakon keresztül, hanem azt, amelyikben a szeretett pályatárs munkáját igyekezett minél rosszabb fényben feltüntetni. Itt finoman megjegyezheti, hogy a kritika hasonló hibákat regisztrált a műben, mint korábban egy másikban. Sőt, az azelőttiben is ugyanazt a problémát vélte felfedezni. Meg az azelőttiben is. Ez a legfőbb kritikai észlelet pedig hogy, hogy nem, az eredetiség hiánya. Utána nyugodtan megteheti, hogy elmondja a jól kiérlelt véleményét az írásbeli projekció könnyen leleplezhető jelenségéről, majd, ahogy felcsendül az apró a pulton, távoztában még elropogtathat egy viccet is az undok kismalacról.
Most nézzük meg az ideális kritikát.
Az ideális kritika, amely tehát nem gyakori jelenség, kérdéseket tesz fel a műnek. Valamire kíváncsi. Eljárásmódja éppen ezért hasonló, mint az adott műé. Az ilyen kritika olvastán különös érzésünk támad: nem kell rettegnünk a következő mondat prejudikációjától, a kritikus hirtelen felindulásaitól. Az ideális kritika, fogalmazzon meg bármit is, nem elsősorban minősít, hanem valamit keres a mélyben. Jó esetben talál is. Az ilyen kritikát jó olvasni. Igazi kaland. Egy olyan túravezető, aki végig kalauzol minket rég hátrahagyott birtokunk tájain, és mesél az ott található természeti jelenségekről, melyekről talán nem is tudtunk.
A túravezetésnek nem feladata a karsztokat minősíteni, a vadvirágokon derülni, vagy a domborzati viszonyokat szapulni. A gesztus, hogy a túra erre a tájra vezet, és nem máshová, már önmagában elég, hogy elültesse bennünk a bizalmat. Természetesen az ilyenfajta „ideális kritika” sem ment a minősítéstől, bár ez inkább összegzés, mintsem rosszul leplezett indulat, és általában az utolsó bekezdésben, vagy a legutolsó mondatban megtalálható.
Azért, ha tehetjük, ne hátulról kezdjük olvasni a könyveinkről szóló kritikákat.
Gerőcs Péter írói oldala: https://www.facebook.com/gerocspeter