Nagyapám egy közeli templomtornyot nézegetett az ágyából, és halkan szuszogott. A Szent Benedek Idősek Otthona lakója volt egy régi, boltíves épületben, amely egykoron gimnáziumként a szellem művelésének háza volt. A fehérre meszelt szoba falai visszaverték a délutáni nyári nap sugarait.
Apámmal látogattuk meg.
– Na, apu, mondj valamit! – hajolt oda hozzá apám, miután a köszönésre nem kapott választ.
Nagyapám halkan sóhajtott egyet.
– Hogy mondod? Nem hallom jól. – apám még közelebb hajolt.
Megint sóhajtott egyet.
– Phüüü? Ennyit mondasz, hogy phüüü?
Nagyapám tovább szemlélte a templomtornyot.
– Itt áll melletted a Lackó. Megismered a Lackót?
Bólintott, hogy megismer.
– Ő is jött meglátogatni. Mondd, hogy szia, Lackó!
Megint sóhajtott egyet, most erősebben.
– Látod, Lackó? Csak ennyit tud mondani az én apukám: phüüü.
Tovább szemlélte a templomtornyot.
Kővé dermedten álltam az ágy mellett, szorongattam nagyapám kezét, és nem szóltam semmit.
– Te is csak ott állsz? Mondj valamit a nagyapádnak!
Nyeltem egyet, és jobban megszorítottam nagyapám kezét. Mit is mondhatnék? Ami nyilvánvaló, nem merem kimondani. Minden más lényegtelen. Nagyapám megérezhette a zavaromat, mert ő is megszorította a kezemet.
Apám folytatta a kérdezősködést:
– Mit hozzak neked, apukám? Hozzak valamit?
Intett a fejével, hogy ne.
– Kérsz inni? Enni?
Tovább szemlélte a templomtornyot.
Megjelent egy ápoló, meleg, cukros teát hozott.
– Hogy vagyunk, Pista bácsi? – kiabálta gügyögve, mintha kisgyermekhez vagy a kedvenc kutyájához beszélne. – Meglátogatták a fiai?
Nagyapám tovább szemlélte a templomtornyot.
– Igyon teát, ki fog hűlni. Nem leszünk így jóban, ha nem iszik. Akarja, hogy a Zoli hozza az infúziót? Az lesz ám. Bizony. – majd kiment.
– Jó így a takaró? – folytatta apám – Nincs meleged?
Bólintott.
– Mi igen, apu? Megigazítsam?
Nagyapám levette szemét a templomtoronyról. Rám nézett, és elengedte a kezemet. El akartam fordulni, mert egy gombóc kezdett növekedni a torkomban, és égett a szemem.
Nagyapám megkereste apám kezét, megszorította, és hosszasan a szemébe nézett. Azt jelentette: Fiam, eljött az én időm, most már egyedül kell továbbmenned.
Apám egészen összezsugorodott. Újra kisfiúként állt a hóban reggel a gyár előtt, és az apja kabátját cibálta, amiért az olyan helyre akar menni, ahová ő nem mehet vele.
Nagyapám újra a tornyot nézte. Egészen halványnak tűnt, hogy kibújt mögüle a nap. A háztetők is egyre halványabbak és halványabbak lettek, ahogy a lenyugvó nap fénye egyre erősödött. Fehérre festette az eget, a kéményeket, háztetőket, bejött az ablakon, befestette az ablaktáblákat, falakat, képeket, de még apámat és engem is.
A toronyban megszólalt a harang. A függönyt meleg, nyári szellő mozgatta meg. A nap eltűnt a házak mögött.
©Nagy Katalin: Alkony