Csonka Arnold: Fakopács a katedrán

Álmomban verseket kántálok repülő szőnyegen állva. Varázsolok. Ugyanazt a pár sort mondom el újra és újra, közben a levegőből nézem, hogyan kelnek életre odalent az elszavalt jelenetek. Néha abbahagyom, csak bámulom a kárpitot a lábam alatt. Hályogszürke virágminta barna háttéren. Itt-ott seprőgép nyomait fedezem fel. Csend van. Kántálni kezdek megint.

Tóti professzor a termet sűrű ködbe borítja.
Szájában cigaretta parázslik, szívjuk a füstöt.
Tóti professzor az alvó vulkán. Csak ki ne törjön.

A szőnyeg hirtelen zuhanni kezd, aztán pár centivel a föld felett suhan tovább, kishíján elütünk egy alacsony, fekete kaftánban és srájmliban táncoló alakot. Ahogy félreugrik, a srájmli messzire repül, kopasz fej villan elő, dühösen néz rám a kavargó szélben. Nem lassítunk, száguldunk az egyetem felé. Átlebegünk a falakon, az ablak nélküli tanterem jobb felső sarkában állunk meg. A mennyezetet fedő, rothadó falambériák szaga itt sokkal erősebb, mint amilyennek egykor, a padok között éreztem. Körülnézek. Odalent a szokásos helyemen ülök. Fentről látom a kopaszodó foltot a fejem tetején. Zavarba jövök.

A tanterem nyitott ajtaján nagydarab, szakállas fickó sántikál be. Jobb kezében ezüst markolatú bot, minden második lépésnél olyan erősen támaszkodik rá, hogy szinte hallani a fa reccsenését. Ennek ellenére gyorsan halad, pár másodperc alatt a pulpitushoz ér, a botot az asztalnak támasztja, lehuppan a krétaporos székre. Komisz, mégis tekintélyt parancsoló kifejezés van az arcán. Tekintetében pökhendiség és gyanakvás. Mintha csak Dobó mustrálná a Perényieket a pozsonyi várőrök gyűrűjében. Elmosolyodok. Maga meg mit vigyorog, kérdezi. Már majdnem rávágom, hogy semmit, de az utolsó pillanatban visszanyelem. Jó kedvem van, tanár úr, válaszolom, még szélesebbre húzva a számat. Meglátjuk, mondja. Elkezdődött már az óra? Tíz perce, mondom. Az már valami, mondja, miközben maga elé teszi az asztalra a vaskos bőrtáskát. Kinyitja, kivesz belőle egy ánégyes lapot és egy fém cigarettatartót. A fekete bőrmellénye zsebéből öngyújtó kerül elő. A táskát félretolja, helyére fekteti a kissé gyűrött lapot, precízen végigsimít rajta. Mellé teszi a dobozt, felkattintja a tetejét, kivesz egy cigit, rágyújt. Nem tolja túl, teljes természetességgel szívja be az első slukkot. Ezt nem hiszem el baszd meg, súgja Peti mögöttem. Mintha nem hallotta volna vagy százszor, hogy a Tótinál ez lesz. Pár slukk után újra rajtam van a földesúri tekintet. Lenne szíves becsukni az ajtót? Oldalra nézek, majd vissza a Tótira. Én? Természetesen, válaszolja. Hárman ülnek tőlem jobbra. Lassan kikászálódnak, megállnak a padsor mellett. Kimászok én is a székeken keresztül, becsukom az ajtót. Visszaülök a helyemre, követnek a többiek is. Tóti elismerően csettint. Köszönöm szépen, nagyon jól csinálta! Máskor is, válaszolom.

Megállás nélkül cigizik, ahogy az egyiket elszívja, már gyújtja is a következőt. Az ánégyes lapra gyűlik a hamukupac. A sűrű füstben próbálunk figyelni, jegyzetelni, Tótinál szigorlatozni kell a szemeszter végén. Néhányan nem bírják, a második héttől kimaradnak, majdcsak beszerzik a jegyzetet valakitől. Pár hetente újra megtalál. Ugye tudja, hogy ezzel az összenőtt szemöldökkel meg busa fejformával a középkorban tárgyalás nélkül felakasztották volna? Ahogy elnézem tanár úr, együtt lógtunk volna. Amilyen szerencsém van, még az is lehet, mondja.

A szigorlaton hárman vizsgáztatnak. A Tóti mellett egy folyton vigyorgó tanársegéd és egy sápadt adjunktus ül. Eddig hatan jöttek ki a vizsgáról, kettőnek sikerült. Mindegyiknek vörös a feje, a lányok sírnak. Tóti elemében van, hiányzik neki a cigi. A tanársegéd kilép az ajtón, a nevemet mondja. Nagy levegővétel után lépek a terembe. Tóti nem köszön vissza, arról értekezik az épp vizsgázó hallgatóval, hogy semmirekellő trógereknek miért is adjon elégségest. Peti csak pislog, néha megpróbál mondani valamit, végül feladja. Csak hallgat. A végén már bólogat is. A tanársegéd int felém, hogy húzzak tételt. Kihúzom jobbról az elsőt. Jó tétel, könnyű róla beszélni. Teleírok két lapot, sorra kerülök, Tóti a szemével jelez, kezdhetem. Két mondat után elkéri a lapokat, oldalra teszi az adjunktus elé. Folytassa, mondja. Kezébe veszi a fémdobozt, ide-oda pakolgatja, az asztallapnak ütögeti rövid, gyors sorozatokban, mintha harkály kopácsolna. Fejből mondom, ami eszembe jut, egész jól megy. Tóti nem kérdez semmit, csak szuggerál. Megint Dobóra hasonlít. Kérem az indexét, mondja pár perc múlva. Odaadom neki. Kinyitja az első oldalon, ahol a személyes adataim vannak. Név, születési név, születési hely, idő, anyja neve. Felhúzza a szemöldökét. Maga zsidó? A tanársegéd idegesen vigyorog, rám kacsint, elkezd írni valamit a jegyzőkönyvbe. Nem, tanár úr, nem vagyok zsidó. Biztos benne? Legjobb tudomásom szerint. De az anyukája zsidó, nem? Nem hinném, tanár úr. Viszont cserébe félcigány vagyok, ha ez segítene. Félcigány, az meg milyen, kérdezi.  Mondjuk, mint én, válaszolom.

Tovább lapoz, a leckekönyv utolsó oldalainál áll meg, a szigorlati bejegyzéseknél. Kínos lassúsággal ír. Hátradőlök, az ablakban ülő gerlepárt mustrálom. Küldhetnék velük levelet Pozsonyba. Becsukja az indexet, elém tolja. Kiváncsi hányast kapott? Nem, tanár úr, köszönöm. Elveszem az indexet, indulnék kifelé. Tudja, van nekem egy unokaöcsém, aki gyűjti a kígyókat, mondja. Van egy viperája is, halálos a mérge. Képzelje, pont ugyanúgy hívják, mint magát, és pont ilyen barátságos. Az unokaöcsém benyúl hozzá a terráriumba, simogatja, sőt egyszer még az ölében is tartotta, de soha nem marta meg. Igen, ez érdekes, mondom halkan. Elmosolyodik. De azért az a kígyó ettől még mérgeskígyó marad, nem tud más lenni, ugye? Minden bizonnyal, tanár úr. Biccentek a tanársegéd felé, kilépek a teremből. Peti jön oda hozzám. Na, sikerült, lesz sörözés este, kérdezi. Lesz, válaszolom. Berakom a leckekönyvet a hátizsákomba és elindulok a kijárat felé.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük