Ugyanaz másként – Villon ciklus
Egy gondtalan nap hogyha erre tévedsz,
és barát vagy, kit régről ismerünk,
vagy kósza vándor, s holttestünkre révedsz,
nem úri „sárm” ha gúnyolódsz velünk,
itt lógunk hárman, szélcibált-pörögve,
szemünk fényét a holló rég kivájta,
és úgy köröz fölöttünk körbe-körbe,
mint az ördög sötét glóriája.
Hordónyi hasunk tál-laposra sorvadt,
mi jó bornak adott menedéket,
ülepünk, mint rossz fazék behorpadt,
nem zeng értünk miséken sem ének,
hát emlékezz egy Áve Máriával,
az Úr előtt mind egyformák vagyunk,
fel úgysem érünk egyetlen fiával,
a világra csak bűnöket hagyunk.
Kérd helyettünk, te erre tévedt vándor,
az égiek majd nézzenek le ránk,
rút életünk nem volt sohasem jámbor,
a templomnál nem ösztökélt a láng,
de esdeklünk, segíts a mennybe menni,
oly aprók vagyunk, akár egy mákszem,
Villon s társai kérése csak ennyi,
„Krisztus nevében, ámen, ámen.”
A rőt színek a fákról már lehulltak,
vármegyéken át, mi Flandriából,
jöttünk, akik csak koldulni tanultak,
tépett gatyánk nehéz volt a sártól,
és rászakad szűz lelkünkre a hó is,
utcahosszan kövekkel dobáltak,
a kökény mint a megfagyott golyóbis,
véresre ütötte már a szánkat.
Mint riadt róka bokrok mélyén bújtunk,
míg fölöttünk csak varjú károgott,
dérlepelben fagyott a rétre múltunk,
s a hó alatt szívünk elkárhozott.
Kislány, ha erre hoz vágyad egy esten,
szánd majd faágról lógó tagjaink,
legényhez bújsz egy csendesült ligetben,
csókokra gyúlsz, és lerepül az ing,
suttogj egy Áve Máriát el értünk,
bűnös lelkünk a Tejút habjain
ne ázzon el, míg végre révbe érünk,
kérd a mindenség kegyelmét, amin
egyformán üdvöz’ gazdag és a koldus,
mind lefoszlik, mit az élet ráken,
hogy ne legyünk a túlvilág egén bús,
„Krisztus nevében, ámen, ámen.”
Kihunyt a tűz, s csak ültünk ott mi hárman,
a tejfehér köd hajunkon vacog,
Rouen vára holdas glóriában
a messzeségben éppen felragyog.
„Nézd, izzik a hó vérveres lepelben”
-Ythier Méchant épp a kését nézte-
„még Bellini sem festhetné meg szebben”
egy vándor láb az utat becézte,
s mi körbevettük tűzszerszámot kérve,
szemében ott lángol a rémület,
s míg megremegett fáradtan a térde,
minket sodort a gyilkos szédület.
Bűneinkért mondj egy Áve Máriát,
Göncöl-szekér itt az út porában
el ne hagyjon, és e három jó barát,
a vezeklés áldott otthonában,
imáidtól nyugodt otthonra leljen,
s vétkeinkért felmenti az áldás,
az örök élet lelkünkben kiteljen,
kiverteknek ott legyen a szállás.
Ott feloldozva átlépni a titkon,
ne kísértsen földi látomás sem,
csak lelki üdvéért könyörög Villon,
„Krisztus nevében ámen, ámen.”
A búzaföldön nyirkos gödröt ástunk,
és száz tallérral lettünk gazdagok,
de nem remegett bűnünktől a lábunk,
a lelkiismeret rég elhagyott,
a jó kocsmákat vígan sorra jártuk,
hol bőven jutott bor, és jó falat,
a vén zsidót biz egy cseppet se szántuk,
részegen mostuk a vérfoltokat.
De elhagyott az áldott jószerencse,
nehéz láncokon vittek Párizsig,
hol ágon végeztük vidáman lengve,
aszott testünkön már halál hízik.
Testünk rút csontja soványan kilátszik,
sárgult bőrünk, mint meggyűrt csizmaszár,
szemünk fényévek éhes holló játszik,
mint félrevert harangok nyelve jár
a lábunk, és meggyűlölt a nagyvilág,
te szánd meg e három istentelent,
és zokogj értünk egy Áve Máriát,
mi balsorsunknak megváltást jelent.
A pokol várja tékozló hitünket,
tűz emészt, ha pokolra kell mennem,
ám ha lelkem köré angyalok gyűlnek:
„Krisztus nevében ámen, ámen.”
*Első közlés