minden kifordul a helyéről
a maszk alatt eltűnik a gúnyos
vagy éppen kedves mosoly
az érzelmek a szemünkbe költöztek
mintha elfelejtenénk az életet
messziről jött idegenek
vagy az élet felejtené el hogy még itt vagyunk
kiszorulunk saját színeinkből
szürkére fakulnak a napok
a régi életünk egyre szépül a vágyban
küzdök magammal
szólni kellene
nincs régi nincs új sem
és nem is volt szép
az élet lebeg jelentései között
azt hittem rég hamuvá hűltem
de apró tüzek lobbannak bennem
vibrálnak a szavak
már nem azt jelentik
mikor összeszedem a gondolataimat
újra széthullanak
a vírus rugalmasan változik
alkalmazkodik
és mindenbe beleszól
újratervezés
újraindítás
nem értjük a helyzetet
a szavak visszhangja mintha messziről szállna
egy másfajta megközelítés segítene
az élet mélyebb megértése
elhatárolódnék a tévhitektől
az életből kivonódom hozzáadódom
helyesebb lenne
a romokon valami újat építeni
úgy gondolunk
a ködfátyolban közelgő jövőre
mint ismerősre
nem úgy mint egy sohasem látottra
remegek szorongok öklöm szorítom
maszkom mögött ki vagyok ki nem
becsukom a szemem
nem érnek el a vizuális ingerek
úgy létezem
mindenütt sehol
mindig sohasem
©Kalmár Gyöngy: Mozaik