(V. ker., Piarista köz — a Gondolatok a könyvtárban emlékezetére)
Érzem, hogy süllyedek.
Legalább egy élet
telhetne itt. A kabbala és a sztoicizmus,
a shakespeare-i metaforák és
a meztelenség kultúrtörténete
lehetne minden
napi kenyerem.
…mint juh a’ gyepen….
A mondattengeren szűk gondolatmenetben
átkelni száraz lábbal, vagy erőltetetten
menetelni szemantikai labirintusban,
kiegyenesíteni lábam elé a kört, és
a szemmel balról jobbra vájt
barázdában haladni, egyszerre süketen
és bábeli figyelemmel: ez az én dolgom.
A világon.
Bal-jobb, bal-jobb, bal-jobb.
És sokat sejtető, visszatükröző
etimonokban csodálni arcom,
lesni, hol fodrozódik a víz, s a szanszkrit palack
hol ér partot Britanniában…
Ó mindent, tudni mindent! Az erény
latin tanát, lapszéli jegyzetekkel,
az ártatlanság’ boldog napjai-ról
vágyom olvasni, és a csiszolt újfrancián
áttűz az ógörög, s a törvényt,
mindenkiét, hogy megértsem
a düh és a bujaság pillanatait
— szilánkot cipelő fej és siklató elélvezet —,
a’ gépek’ ’s számok titkai-t, hogy lesz a Dies irae
szobám digitális mennyköve.
Akhilleusz sarka és Emma feketén csillogó barna szeme,
az elveszett fénydarabkák és Eliot állítmányai
lenyelnek és fölemésztenek erre az egy életre.
Úgyhogy egy másikat!
Melyben kincses Délszigetként fölbukkanhatok,
s ha még marad hely
papíron, gyönge öltönyön,
én azt teleírjam,
s ha a mély sülyedésből
kiküzdtem új életem,
percenként hetven-nyolcvan fölriadásból
valódinál valódibb testet öltsön
a szűz papíron a visszaemlékezés
… és nincs vég semmiben.
Dr. Bárdos László (Budapest, 1955. április 11.– Budapest, 2016. július 8.) költő, író, műfordító, irodalomtörténész, az ELTE Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézete Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének docense.
Köszönöm férjem versének közlését.