tt a bénult lelkekben annyi
gyilkos szándék, lincselő indulat,
téboly, közöny kavarog és mulat,
hogy kudarc róluk számot adni.
Megalázottság forr, mióta
nincs módunkban alázni másokat,
vicsorgunk, hogy recsegnek a fogak,
mi voltunk, eladtuk kilóra.
A nemzet kínban nyögve fetreng,
menekülve önmagába harap,
ingoványra tereli torz harag,
reményt, halk álmot űzve rettent.
Kik szabták, ártó bűnbe vitték,
s már felmérni is képtelen: ki ő,
a szégyen, holt arcán a szőr, kinő,
rárakták jövője bilincsét.
Elrémülök, látva szivünket:
diktálnak rongy populista urak,
hőzöng az összekuszált öntudat –
a java sír, az alja tüntet.
Veszte kolompol a magyarnak,
tolongunk csak vágóállat gyanánt,
időnek, elszánt küzdésnek haránt.
Ránk vérmocskolt leplet takarnak.
Kedves Asperján György!
Nagy i,gazságot mondott ki a versben, részben általánosságban, részben pedig egy valódi megtörtént esetről. Nem biztos, hogy ez kell, hogy legyen a magyar valóság. Köszönet a versért. Ilyen érzékletesen valószínű, hogy kevesen merik kimondani. Mindenki tükrökről ír, holott a tükröt sokan elviseljük, még akkor is, ha egy kicsit torzít. Az ember az ellen tiltakozik (szó szerint értve), amikor a tükör teljesen torz. Köszönet a versért. Egy halottnak mondott költő, akiben sokan saját magukat vélték felfedezni.