A sztyeppén álltam mikor alábukott a nap.
Aranyba fújta a fű zöldjét és a kék eget a szél.
Ablaktalan földkunyhó előtt a tűző napon kövekkel törtem a magvakat.
Vízért mentem félnapi járóföldre hogy a gyerekek szomjan ne haljanak.
Átsétáltam a Napkirály termein pompás tükrökben szemléltem magam.
Mégis a tengerpart homokdűnéi közé vágytam mert ott béke van.
Hátamon vittem gyermekem az Andok szédítő szerpentinjein.
Betegeket ápoltam lövészárkok közelében. Bíborszínű vérük átütött a kötéseken.
Menekülni akartam a kínjaiktól de nem volt hová és nem volt kihez.
Megírtam helyettük utolsó leveleiket.
Férjhez adtak egy ismeretlen emberhez aki magával hurcolt félelmetes helyekre.
Én még gyermek voltam. Ha nem látta együtt sírtam egyetlen játékbabámmal.
Apáca voltam komor zárdában. Imádkoztam bocsáttassanak meg a mások bűnei.
Orrom vére folyt mikor a Fordból a bokrok közé löktek a railway station mögött. Hallottam gonosz nevetésüket.
Óriási szemekkel nézett rám rácsos ágyából a vízfejű kisgyerek. Mellé ültem és dúdoltam neki.
Gyapotot szedtem végtelen földeken. Elfelejtettem a nevem mert anyám meghalt és nem mondta ki többé senki sem.
Szekérkaravánon vándoroltam erdők között. Táncoltam veled megnéztem a tenyered és jósoltam neked.
Mindent ott hagytam örökre mikor az iszonyat felhője szétterült Csernobil fölött.
Az út hosszú volt mégsem szálltam buszra gyalog mentem Montgomerybe.
Mikor egy fekete autóból szemem előtt lőtték le gyermekem magába fojtott a téboly.
Stadionokban kerestem elveszett családom a lemészároltak között.
Fényképükkel ragasztottam tele a kerítéseket és minden házfalat.
De arcukat sosem láttam viszont.
Gyermekkezekbe adtam ceruzát játékot könyveket tanítottam mondani a szót törölgettem hulló könnyeket.
Egyenlő bánásmódot követeltem hogy a tudás megszépítse arcomat erőt adjon ha vívni kell ismeretlen harcom.
Párizs véres kövein futottam lélekszakadva Szent Bertalan irtózatos éjjelén.
Barlang falára rajzoltam a bölényt hogy sikeres legyen a vadászat. A tüzet féltem-óvtam én.
Az ostromlott Sztálingrádban fagyott lábbal jártam a Volga jegén némi élelemért.
Jeget vágtam. Két nap múlva olvadt ki és lett belőle víz.
Dolgoztam gyárakban tüdőm zihált. Ugyanúgy álltam ott mint annyi hosszú éven át az anyám.
A barakkban a kenyeret morzsánként osztottam hogy a mellettem reszkető testvéremnek adjam.
Eljött a reggel de ő már nem kelt fel.
Éjszaka szöktünk át a határon ötvenhat hideg telén.
És ott álltam az Újvilág kapujában Ellis Islanden a bevándorlók szigetén.
Szétlőtték házunkat a tankok. Egy bőrönddel gyalog indultam útnak gyermekemmel.
Átléptünk a határt. Menekültek lettünk. Árkok vizében utánunk sírt az anyaföld.
Lebombázott városunkból keltünk útra egy hitvány hajón.
Majdnem kikötöttünk mikor elnyelt a tenger.
Másnap kidobott az ár.
Látták a partról sokan.
Épp alábukott a nap.
Ott feküdtünk előttük alázatos holtan.
A tenger kékjét és a fű zöldjét aranyba fújta a szél.
©Gősi Ferenc fotográfiája
A fájdalom és a könnyek körül ölelték a földet.
Így volt több ezer éve is, semmi sem változott.
Az elkínzott lélek és test hiába volt néma vagy kiáltozott.
Valahol mindig lyukas a mérce. Elfolyik a szeretet.