– Mi ez a zenebona, te is hallod?
Ezt kérdeztem a téren alkalmi padszomszédomtól.
– Hogyne hallanám, heh, tudom én, messziről jön, fújja a szél, nem gondolod? Ez lehet magnó, rádió vagy tévé is, érted?
Válasz közben indokolatlanul rángatta a vállát és rázta a kezeit. Hiába, a csavargás is művészet a maga nemében, mondtam magamban. Én nem szoktam ilyen részeg lenni, csak annyit iszom és füvezek, hogy a kívánt tudatszintemet beállítsam. Nagyon jól ismerem a határt a szükséges és a felesleges tudat között, annyit öntök a garatra, amennyi elég ahhoz, hogy a felesleges tudattól
megszabaduljak.
Életem új szakaszában a két tudat közötti határt kellett megtalálni és átugrani. Csavargóként a szükséges tudat az lett, amivel nagyjából oda tudok találni, ahova elindultam; hogy a szatyromat soha el ne hagyjam, és a sok szatyor hasonlósága ellenére össze ne keverjem senki máséval.
A szükséges tudat az, amely segít beosztani a falatokat és kiválasztani a megfelelő bokrot biológiai szükségleteim elvégzéséhez úgy, hogy lehetőleg ne locsoljam le magamat a vizeletemmel, és ne lépjek a magam mögött hagyott friss ételsalakomra. Erre másnak kell rálépnie.
A szükséges tudat része az is, hogy az álszenvedő és álgyötrődő csavargóktól távol tartsam magam. Messziről a csavargóvilág sem tűnik rétegzettnek, mint a többi világ sem. Közelről nézve azonban minden világ és társadalom, bármilyen kicsi is, rétegzett, így a tudományos, az írói, a vallási és a maffiózói is. Az elején még beszélgetésekbe elegyedtem ilyen csavargókkal, de hamar rájöttem, hogy nekik nincs igazán miért szenvedniük, ez részükről csak passzivizmus és életlustaság.
Tőlük elkoboztatnám a csavargói rangot. Én teljesen más miatt lettem csavargó, hisz sem passzív, sem életlusta, hanem totálisan életcsalódott. Hogy lennék passzív és életlusta, amikor a szakmai körök a nevemtől voltak hangosak, és mindenféle társadalmi tisztségekre kértek fel, amelyeket el is vállaltam. Milyen sokan eljöttek, amikor tudományos konferenciákon előadtam, vagy amikor irodalmi esteken felolvastam. Mindkettőt nagyon szerettem. A tudományos jelenségeket emberi, életből vett példákkal szemléltettem. Az irodalmi felolvasásokba pedig hígított tudományos megfigyeléseket és tételeket csempésztem be. Akkor még a másik, a komoly tudat volt érvényben, melyet mostanra feleslegesnek minősítettem át. Az akkori tudat alatt komolyan
vettem mindent, és talán túlzottan is hittem a kimondott szóban és a gyökeret eresztett érzelem megmaradásának törvényében.
– Nézz csak oda, heh, násznép közeledik.
Gyermeki örömmel mondta. Hirtelen felállt, a földre esett féltett szatyorja, gyorsan felkapta.
Két vőfély vezette a hosszú, rendezetlen páros menetet. A sor elején a menyasszony és a vőlegény díszelgett.
A levegő meleg volt és párás. Az ifjú párra sütött a nap, a menyasszony arcáról pergett a kemikália, az egyik koszorúslány törölgette szorgalmasan. Úgy tűnt, alig várják, hogy ezen túllegyenek.
– Egyenek kalácsot, igyanak bort az újdonsült házaspár egészségére.
Az egyik vőfély nyújtotta felénk a kalácsos tálat és a bort. Alkalmi padszomszédom mohón kortyolta a bort, száját, két kezét és szatyrát megtömte kaláccsal. Én mint nemes csavargó megköszöntem, de nemet mondtam a felkínálásra. Egyrészt, mert alamizsnát nem fogadok el, másrészt ilyen cirkuszban nem veszek részt egy kalácsfalatka erejéig sem, inkább kérdeztem:
– Milyen alkalom ez?
– Hogyhogy ezt kérdi? Hát nem látja? Ez egy esküvői
menet.
Meghökkenten válaszolt a vőfély, mintha a föld forgását kétségbe vontam volna.
– Hogy érti, hogy esküvő? Valamire esküsznek?
– Az is, meg hát nagy lakodalom, ivászat, evészet és mulatság.
– És mire esküsznek?
– Kér bort vagy nem? Nekem mennem kell.
– És mi lesz, ha valaki megszegi az esküt?
A kérdés már csak a vőfély hátát találta el, aki sietve indult a menet után. Fehér ing volt rajta, fekete nadrág, mellény és kalap, a kezében díszes, hosszú bot.
Átmentem egy másik padra. Az álcsavargó el volt foglalva a kaláccsal és a borral. Arról ismered meg az álcsavargókat, hogy csak magukra gondolnak. Úgy viselkednek, mint ő két éve velem viselkedett, amikor hirtelen csak magára kezdett gondolni, amikor saját
boldogságot kezdett megfogalmazni, ami mindenkiétől teljesen független.
Hiába volt ez tizenhét éve, mindenre emlékszem, két órán keresztül néztem magamat a tükör előtt, a nyakkendőt tízszer kötöttem meg. Ő a lányos házban készülődött. A házasságkötő terem előtt futott össze a vőlegény és a menyasszony menete, ott ez volt a szokás, és én hagyománytisztelő voltam vagy vagyok, mit tudom én.
A virágokkal teli teremben lázasan néztünk egymás szemébe, és szorongattuk egymás kezét, amikor kimondtuk az igeneket. Repkedtek a mondatok: „Jóban, rosszban, egészségben és betegségben, gazdagságban és szegénységben…” És ott is volt bor és kalács. Más mondatok is elhangzottak, mindegy, milyen mondatok voltak. Két éve a fekete ruhás bírónő ezt nem találta jogilag akadály-
nak. Először megkért minket, hogy álljunk fel, utána mondta, hogy elváltnak nyilvánítom önöket. Kérdeztem, hogy mi az, hogy elváltnak nyilvánít minket, miközben minket egy eskü köt össze? A bírónő egy köztársasági törvényt hadart, kérdésemmel nem kalkulált, az órájára nézett, és még gyorsabban olvasott, utána berekesztette a tárgyalást. Szaladtam utána, kérdeztem, hogy miért
nevezte ezt tárgyalásnak? Tisztelt bírónő, itt családról és gyerekekről van szó. A gyerekek az iskolából nemsokára abba a házba indulnak haza, amelyikben a határozat alapján én már nem lakhatok. A bírónő nem válaszolt, bement egy másik tárgyalóterembe, és becsukta maga után az ajtót.
Egyedül maradtam a levegőtlen folyosón.
Néhány hónappal később a főnököm behívott, mondta, hogy sokáig várt rá, hogy összeszedjem magam.
Megkért, higgyem el neki, hogy emiatt sok támadás érte felső vezetőitől, de sajnos már nem tud az érdekemben semmit sem tenni. Kérdeztem, most engem kirúgsz? Dehogy rúglak ki, válaszolt, csak holnaptól megszűnik a pozíciód. Ott írtam alá, ahol akarta, ezt már a bíróságon gyakoroltam. A régi időkben még megfontoltam az aláírásokat és a kimondott szavakat. Amióta csak a szükséges tudattal élek, aláírok bármit, és bármire esküszöm.
Elvégre nem az a bolond, aki esküszik, hanem az, aki hisz a másik esküjében.
– Haver, mit szólsz hozzá, heh, menjünk utánuk az
esküvőre?
Tántorogva közeledett hozzám. Undorodtam az orrából eredő folyásoktól, de még jobban az esküvő szótól. A hasam bélhangokkal jelzett. Elkezdtem megfelelő bokrot keresni. A szükséges tudat segít abban, hogy ne locsoljam le magam a vizelettel, és ne lépjek a földön
hátrahagyott friss ételsalakomra.
2021-01-10