A szereplők és a történet kitaláltak, a valósággal történő bárminemű egyezés csak a véletlen műve lehet.
Sosem volt gondom a lopással. Ha az egyiknek nem fontos annyira, hogy vigyázzon rá, a másiknak meg kell, miért ne venné el. Ugyanígy van ez a nőkkel. Ha minden tökéletes, nem lehet elszeretni. Ha pedig nem figyelnek rá, úgy kell nekik. Viszi más. Vinni se kell, megy magától. Nem így a cseresznyefa. Egész utcánk teli van vele. Csak május közepétől június közepéig érnek. Ki kell hát használni az alkalmat.
Karcsú, szőke, hófehér mosolyú. Mint egy filmsztár. A látszatnak él. Ezért is olyan hihetetlen, hogy ma délután eljött velem „szüretelni”. Tudta, hogy a fák nem az enyémek. És hogy ha rajtakapnak, ha rögtön nem is csuknak le, de kellemetlen lesz.
– Ó, pont ettől jó! – örvendezett – Egy régi fiúmmal folyton lépcsőházakban és parkolókban szerelmeskedtünk. Izgatott, hogy bármikor lebukhatunk. Egyszer a buszon is csináltuk. Júj, az vérciki volt! Hangosan élveztem el, és kiderült, pont anyukám barátnője ül mellettünk. Kértem, hogy ne mondja el.
– És elmondta?
– Nem, de azután soha nem vett nekem nyalókát.
Ezt olyan orrlógatva mondta, hogy egészen megérintett. Talán mégse az a számító bestia, akinek hittem? Ez itt egy tizennégy éves gyerek. Szegényke. Akkor még nem sejtette, hogy pár év múlva árva lesz.
Finom volt a cseresznye. Volt egy-két meggyfa is, véletlenül megkóstoltuk és egyszerre fújolva köptük a földre. Még az orrunkon is meggylé folyt. Arra gondoltam, ilyen lett volna, ha van testvérem, vagy legalább barátaim. A közös csínyek. Amik kimaradtak. És amiket azóta sem győzök pótolni…
– Van nálad zacskó? – kérdezte.
– Minek lenne, nem vagyok én szipus?
– Hát a kutyakakát mibe teszed?
– Kell a trágya a növényeknek, attól ilyen szépek! – mutattam a fákra, amikről az imént legeltük degeszre magunkat.
– Nálam sincs. De várj, az autóban van!
Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. Az a kocsi gyanúsan fehér. Túl tiszta. Mint a kényszerbetegek keze. Vagy a pszichopaták inge.
Először a csomagtartót nyitotta fel. Kicsit megnyugodtam. Itt nem uralkodott nagy rend. Szamárfüles füzetek, pótgumi, csokipapírok.
– Itt nincs – jelentette ki határozottan pucsítva. Méretes, tökéletes formájú mellei himbálództak, mint az érett gyümölcs.
Nagystílűen bevágta az ajtót. Előre ment, a kesztyűtartóban kotorászott és előhúzott egy húsvéti nyuszis szatyrot.
– Mindig elteszem, olyan édes.
– Fogadni mernék, hogy képeslap és szalvéta gyűjteményed is van!
Bólogatott.
– Elteszem a testvérem gyerekeinek kis ruhácskáit is. Olyan finom babaillatuk van.
– Sokszor találkozol velük?
– Minden második hétvégén. Már alig várom, hogy elvigyem őket vidámparkba. Múltkor az extrém parkban falat másztunk és lovagoltunk.
Nem mertem rákérdezni, miért nincs saját gyereke. Bizonyára egészségügyi okokból. Nem tűnik önzőnek. Hihetetlen, hogy az elmúlt fél órában mennyit változott a véleményem róla. Talán túl hamar ítélek.
Miután teliszedtük a szatyrot, megkérdezte, vihet-e belőle egy keveset a szomszédjának. Idős, rokkant bányász bácsi. Hát persze, hogy vihet. Még a kutyájának is adtam egyet az enyém rágócsontjából. Miatta kellett sietnie. Hogy a szokásos időben sétálhasson. Bámulatos ez a nő!
Az utolsó perceket nem hagytuk veszendőbe menni. Ott, az árokparton estünk egymásnak. Agilisan, úgy is mondhatnám erőszakosan csókolt, de ezt a szót direkt nem használom az esetében. Csak a vágy és az elhanyagoltság teszi. Harapott is. Ennyire szereti a drága a cseresznyét! Még a fülére is akasztott egy-egy párat, mint az ötévesek.
Felhúzta virágmintás szoknyáját, combjai közé furakodtam. Nem is kellett nagyon erőlködjek, maguktól szétnyíltak. Elfáradhatott szegény a famászásban.
Az örömet már nem viszonozhatta, megdördült az ég. Azon nyomban le is szakadt a zivatar. Közben sütött a nap.
– Veri az ördög a feleségét! – sütöttem el a régi mondást.
– Kérlek, ezt ne, elegem van ebből az asszonyverős témából – legyintett – Nem győztem hazudni a bíróságon.
– Hogy védd azt a szemetet?
– Dehogy. Csak nem adta önként a vagyonát.
Volánhoz pattant, előkapott egy csomag Orbitot a kesztyűtartóból, szájába pöckölt egy darabot. Nyeglén rágózva kérdezte, elvigyen-e valameddig.
– Kösz, nem – feleltem.
Nem erőltette. Elhajtott, nagy adag sarat csapva rám. Fáztam.
*Első közlés